Merthogy ez történt Sevillában egy performansz keretében, mármint egyházi jelekkel imitáltak művaginát, amiből aztán komoly felzúdulás kerekedett pro és kontra a művészet-jog-vallás Bermuda-háromszögében, ahol manapság sokan eltűnnek Spanyolországban.
Mi pedig megkérdeztük a vallások tanítóit:
Mit mond az ön vallása az istenkáromlásról? Ön szerint büntetendő? A művészet élhet az istenkáromlás eszközével?
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Farkas Pál
buddhista tanító
Miért is kéne bárkit, bármit káromolni?
Az ilyesmi egyszerűen nem tartozik a helyes beszéd kategóriájába, azaz Ha valakiről vagy valamiről nincs jó véleményünk, azt természetesen elmondhatjuk, abban az esetben, ha azzal magunknak és másoknak segíthetünk. Tehát ha úgy érezzük, az illető épül majd a kritika hallatán, és magunk sem válunk általa felfuvalkodottá. De még ekkor is tudnunk kell a szólás idejét, hogy szavaink célba érjenek, és ne gerjesszenek fölösleges feszültséget.
Éppen ezért természetesen a művészeknek sem ajánljuk az önkifejezés ezen közönséges és ízléstelen formáját. Emellett jó mások véleményét tiszteletben tartani, még ha nem közelít is a miénkhez. Ha helytelennek vagy károsnak tartjuk, határozottan közölhetjük saját elképzelésünket, de vitába szállni véleményekkel fölösleges, nem vezet sehová.
Aki tudja az igazságot, az végképp nem vitázik. Egyszerűen felfedi az igazságot, és a többiekre hagyja, hogyan viszonyulnak hozzá.
A Buddha tanítása nem istencentrikus, hanem embercentrikus tanítás. Ami persze megnehezíti a vallásgyakorló dolgát, nincsenek kerülőutak, maga felelős az életéért. Amikor a korai buddhizmus istenségekről beszél, a meditáció gyakorlóját és annak egyre emelkedettebb, tisztább és világosabb tudatállapotát érti alatta. A későbbi buddhizmus istenalakjai is szimbolikusak, a hétköznapi tudatállapotok vagy érzelmi állapotok megtisztításának lehetőségéhez adnak kulcsot. Azaz
a Buddha tanításának gyakorlói az istenit mint saját teremtményüket ismerik föl, éppen ezért annak káromlása meglehetősen groteszk mozzanat lenne.
Fodor Kata
vaisnava (Krisna-hívő) teológus
Nem nevezném művészetnek azt az alkotói szabadságnak vélt, verbálisan agresszív véleménynyilvánítást, amikor valaki ízléstelen alkotásokat tesz közzé, vagy az alkotói szabadsága átcsúszik istenkáromlásba. Ugyanakkor a szólásszabadság nagyon fontos érték világunkban, melyet nem célszerű korlátozni, hiszen mindenkinek megvan a joga a maga gondolataihoz.
Itt a gondolat minőségével lehet probléma,
aszerint, hogy mi azaz input, aminek a hatása alatt állunk. Bennem felvetődik a kérdés: miért születnek valakiben ilyen gondolatok?
A kérdésben célszerű lenne megtalálni egy helyes egyensúlyi pontot. Ehhez az erőszakmentesség elvét hívom segítségül. Az erőszakmentesség azt jelenti, hogy nem okozunk aggodalmat senkinek. Hogyha kijelentésünk bántó, ártalmas következményekkel jár, vagy ízléstelen, vagy ha Istent, a Teremtőt – Akitől lényegében az életünket ajándékba kaptuk – ízléstelen kontextusba helyezi, az már nem erőszakmentes, ezért nem megengedhető. Az már nem puszta véleménynyilvánítás, hanem tiszteletlenség.
Mindez a sértés kategóriába tartozik a vaisnavizmusban, ami önmagában negatív karmát, rossz visszahatást von maga után.
Például olyat, hogy az illetőről előbb vagy utóbb valaki szintén jogtalanul állít majd valamit, a személyét negatív kontextusba helyezi.
A büntetésnek viszont csak akkor van értelme, ha az szemfelnyitó, előre mutató, nem megtorló, tehát, mondjuk, ha az illetőt bocsánatkérésre kötelezik. Ugyanakkor attól a „művésztől”, aki annyira híján van a szavaknak és a művészi önkifejezésnek, hogy csak az istenkáromláson keresztül tudja kifejezni magát, miközben rendelkezésére állna az egész kreatív teremtett világ, én egy időre megvonnám alkotásainak publikációját, kiállításrendezési jogát.
A művészet a hinduizmusban szakrális művészet, legtöbbször Isten szépségét kifejező tevékenység, ami a mondanivalóból (sziddhánta) és a kifejezésmódból (rasza) épül fel.
Ha a művészet valódi céljától ennyire szervesen eltérőt alkot valaki, akkor valószínűleg semmi másról nincs szó, mint hogy saját egóját, saját elmeműködését próbálja megjeleníteni.
Ilyen az, amikor az önfelfedezés az önkifejezésen át sajnálatosan átcsúszik önimádó magamutogatásba.
Nagypál Szabolcs
római katolikus teológus
Az istenkáromlás mértéktelen ostobaság, ráadásul önellentmondás. Vagy közeli és élő istenkapcsolatra törekszik valaki, és akkor e szerelmi vagy szülő-gyermek jellegű viszonyt a legkevésbé sem építi, ha a másik fél lendületes gyalázásba kezdünk.
Vagy pedig úgy gondolja, hogy nincs is semmiféle isten se itt, se ott: akkor viszont mi az égnek pocskondiázni egy nem létező dolgot?
Nyilvánvaló, hogy az Istenbe belékötő ember célja nem ér föl az egekig: igazából azokat akarja sértegetni, s lehetőleg meg is sérteni, kik – vele szöges ellentétben – erőteljes s a mindennapjaikat meghatározó valóságként élik meg a Mindenhatót s a jelenlétét.
Vagyis az istenkáromló elsősorban az istenhívő embereket akarja megsérteni,
ember s ember közt akarja rombolni, rontani a kapcsolatot, kifejezett célja mások érzékenységének háborgatása, zaklatása, sanyargatása.
Vallási szempontból, úgy vélem,
Istent nem különösebben foglalkoztatja a káromlása: természetesen szeretné, ha szeretnék, és lenne mindenkié; de Számára nyilvánvaló, hogy káromlói nem tudják, mit cselekszenek.
De a közösség, a társadalom nem mehet el szó nélkül bizonyos csoportjai gyalázása, az ellenük folytatott gyűlöletkeltés mellett, hisz ez akár jelentősen is veszélyeztetheti a társadalmi békét.
Jogi szempontból itt egyik oldalról a lelkiismereti, vélemény- s szólásszabadság, a másik oldalról pedig az emberi méltóság meglehetősen gyakori feszültségével van dolgunk.
A jelzett emberi jogi, alkotmányjogi s alapjogi feszültség nemcsak büntetőjogi, hanem legalább annyira polgári jogi (például nem vagyoni kártérítés vagy sérelemdíj általi) megoldásért is kiálthat, ha egyáltalán szükség van bármilyen jogi föllépésre az ügyben.
A művészet elvileg nagyobb szabadságot élvez e téren, de – ahogy gazdasági tevékenységet sem bújtathatok vallási működés álarcába, adómentességet megcélozva a szabad vallásgyakorlás ürügyén –
az állítólagos művészeti szabadság sem lehet puszta elfedője viszályszításnak, uszításnak, gyűlöletkeltésnek.
Radnóti Zoltán
rabbi
A Tóra mindösszesen három átkot tilt meg: a bíró, a fejedelem és az egyszerű zsidó ember átkozását. Ám az istenkáromlás tilalmát is levezetik bölcseink a M II: 22:27-ből.
Az istenkáromlás a zsidó hagyomány egyik legnagyobb tilalmává vált,
olyannyira, hogy a vallásjog, amikor számba veszi a nem zsidók számára is kötelező parancsolatokat, felsorolja az istenkáromlás tilalmát is. Sőt, a Talmud ezt a szót le sem írja, hanem helyette “Isten megáldása” eufemisztikus kifejezést használja.
Rámbám a XII. században a Misne Tóra című törvénygyűjteményében (Ávodát kohávim, 2. fejezet) így írja:
7) Ezek az istenkáromló törvényei:
Csak akkor büntethető valaki, ha ő minden tekintetben szavahihető és hiteles tanúk előtt ejti ki a 4 betűs istennevet Á-D-N-J, és ezzel átkoz, vagy egyikét azon 7 Isten-névnek, ami még egy szövegből is kitörölhetetlen a maga szentsége miatt.
8) Ha sor kerül bírósági tárgyalásra, és kiderül a vétek, akkor kiküldenek mindenkit a szobából és a tanukat meghallgatják. Felkérik a legtiszteletreméltóbb tanút, hogy szó szerint mondja el mit hallott… Ekkor mind a 23 bíró feláll a helyéről és gyászukban beszakítják a ruhájukat és ezt soha nem varrhatják vissza. Minden tanút meghallgatnak, és mindenkinek el kell mondani, pontosan mit hallott…
10) Mindenki, aki hallotta, hogy az Isteni nevet meggyalázzák, be kell szakítani a ruháját.
Ma már nincsen ilyen tárgyalás, sem halálos ítélet, ám ettől függetlenül a vétek vétek marad, és Rámbám szerint ezt botütéssel kell büntetni.
Tovább menve, aki napjainkban ilyet lát, annak meg kell szakítani a ruháját, ám lehetősége szerint messze kerülje el azt a helyet.
Mit tehet az az ember, aki ilyen vétségbe került? Szentelje meg Isten nevét nyilvánosan, és térjen meg!
Sulok Zoltán Szabolcs
muszlim hitoktató
Az iszlám tanítása szerint Isten szabad akaratot adott az embernek, s ezért mindenkinek joga van kifejezni a véleményét. Ugyanakkor a véleménynyilvánításnak is az ember legfontosabb kötelességét, az igazság érvényre jutását, a föld felvirágoztatását és a jóság terjesztését kell szolgálnia. Ebből következik az is, hogy
- a véleménynyilvánítás szabadsága nem korlátlan, nem lehet véleményt nyilvánítani tudás nélkül, ahogy Allah mondta a Koránban: „Ne kövesd hát azt, amiről nincsen tudásod! A hallásról, a látásról és a szívről – minderről számot kell majd adni!” (17: 36); illetve
- a véleménynyilvánítás szabadsága nem a gyalázkodás, a sértegetés szabadsága. A vélemény kifejezése nem lehet mások lenézésének, becsmérelésének, gúnyolásának, bántalmazásának eszköze, valótlan vádak és hazugságok terjesztésének módszere, ahogy Allah mondta: „És ne indítson titeket bizonyos emberek iránti gyűlöletetek arra, hogy igazságtalanok legyetek! Legyetek hát igazságosak, ez közelebb áll az istenfélelemhez.” (Korán, 5: 8).
Továbbá
az iszlám azt is megtiltotta követőinek, hogy mások hitét, illetve imádatának tárgyát, szent könyveit sértegessék vagy kigúnyolják, nemhogy magát Istent!
„Bizony, Allah megparancsolja az igazságosságot, a szép bánásmódot, s a rokonoknak való adakozást, s eltilt attól, ami förtelem és elvetendő, és az igazságtalanságtól. Talán hallgattok az intő szóra!” (Korán, 16:90): „És ne sértegessétek azokat, akikhez Allahon kívül fohászkodnak, nehogy ők is sértegessék Allahot ellenségeskedésként, tudás nélkül.” (Korán 6:108)
Az iszlám a jó előmozdítására szólít és megtiltja egymás segítését a rossz dolgokban: „És segítsétek egymást a jámborságban az istenfélelemben, ám ne segítsétek egymást a bűnben és az ellenségeskedésben! Féljétek Allahot! Bizony, Allah szigorú a büntetésben.” (Korán 5:2)
Ezen alapelvekből kiindulva
az iszlám nem engedi meg az istenkáromlást – s ez a tiltás a művészetre, illetve a művészekre ugyanúgy vonatkozik –, illetve azt sem engedi, hogy egy muszlim az istenkáromlás passzív, közömbös szemlélője legyen.
Mohamed Próféta (béke legyen vele) azt mondta: „Aki egy elvetendő dolgot lát közületek, az változtasson rajta a kezével (tegyen ellene), ha nem képes erre, akkor változtasson rajta a nyelvével (szólaljon fel), ha nem képes erre, akkor változtasson rajta a szívével (kérje Isten segítségét), és ez a leggyengébb hit!” (Muszlim). Ezért a muszlim embernek kötelessége minden lehetséges, törvényes eszközzel fellépnie az istenkáromlás ellen.
