Október utolsó és november első napja nálunk a halottakról való megemlékezésről szól. Vallástól mentesen is, a nyugati világban mindenhol ezen a két napon emlékezünk meg halottainkról. Ám más vallásokban, más kultúrákban, ez másként működik. Vagy mégsem?
Mi most megkérdeztük:
Cser Zoltán, buddhista tanító
A legtöbb vallás úgy tartja, hogy a halál és mulandóság ténye az egyik fő motiváció, amikor valaki egy vallással, vagy spirituális tanítással foglalkozni kezd. A buddhizmusban is kiemelten kezelik a halál témáját, úgy mondják, hogy a halál felismerése fordítja a gyakorlót befelé.
Meditációs gyakorlatok sokasága foglalkozik a távozással, például a halálon való szemlélődés egyik gyakorlatának négy pontján kell gondolkodnunk: a halál ténye biztos, azaz minden élőlény, aki született meg is fog halni, azaz elkerülhetetlen a halál, pontosabban a test halála. A második pont; a halál ideje bizonytalan, azaz nem tudhatjuk, hogy meddig ér az élethosszunk, ez lehet évek múlva is, de akár holnap, vagy a következő pillanatban. A harmadik pont arról szól, hogy végtelen azon úgynevezett másodlagos okok száma, melyek a halálhoz vezetnek. Ez profán esetben lehet akár egy félrenyelt falat is, vagy egy rovarcsípés, de természetesen a természetes öregség, vagy betegség is. Az utolsó pont, egyfajta konklúzióként azt boncolgatja, hogyha az életünk csak ennyi, hogy születünk, majd meghalunk, akkor így a lét nem értelmes. A gyakorlat célja, hogy a négy ponton meditálva megszülessen a tudatban, azaz a szívben a belső ösvény járásának vágya, azaz a cél, hogy a tudat a Dharma felé forduljon, mert az az egyetlen tényező, ami a halálban segíthet.
Érdekes dolog a buddhizmusban az is, hogy általában a nagy Mestereknek nem a születésnapját, hanem a távozásuk napját ünnepelték, amit Parinirvánának neveznek, hiszen ekkor szabadulnak meg az utolsó szellemet megkötő dologtól, a testtől.
A buddhizmusban rendkívül sok halotti szertartás és gyakorlat van. Vannak olyanok, mely által segíteni lehet a halál folyamatát, követni, vagy kísérni a haldokló tudatát, és vannak olyan gyakorlatok is, melyek pedig a halál és a következő megszületés közötti időszakban segítik a Lét vándorát. Ezeket a gyakorlatokat találjuk például a Tibeti Halottas könyvben.
A déli buddhizmus rendszerében a haldokló nevében pozitív cselekedeteket hajtanak végre, melynek az érdemeit felajánlják a távozónak, hogy jobb megszületése legyen, az északi buddhizmusban a gyakorlatok célja, hogy az utolsó gondolata a Tudatnak szeretetteli legyen, valamint itt találhatóak olyan gyakorlatok is, melyek egy Buddha mennyei világában való megszületést célozzák. A tibeti buddhizmusban pedig olyan gyakorlatrendszereket találunk, melyek célja, hogy teljesen tudatos legyen a halál és a megszületés folyamata.
Fodor Kata, vaisnava (Krisna-hívő) teológus
A vaisnavizmusban (Krisna-hit) először is már a halál beállta előtt igyekeznek elvégezni minden fontos ceremóniát a nagy útra induló érdekében. A test elhagyásakor hamvasztásos módon temetik el a halottakat, elégetve a testet ugyanis ezáltal a lélek, amely a testet elfoglalta, az utolsó evilági, anyagi ragaszkodásait is feladhatja.
A halottak búcsúztatása itt korántsem áll meg, az eltávozott lelkeket két hétig kísérik, mantrák és imák kíséretében búcsúztatják, felajánlásokat téve igyekeznek elérni, hogy az illető vagy térjen vissza a lelki világba, vagy ha erre még lelki fejlettsége okán nem áll készen, akkor kedvező körülmények között szülessen meg újra. Ezeket a felajánlásokat általában a család fiú tagjai végzik el, leggyakrabban a fiú az apjáért. Sokan egy Gajá nevű városba zarándokolnak elvégezni ezeket a szertartásokat, ám otthon is ugyanolyan áldásokkal bírnak.
Ekkor a Bhadrapáda csillagképben áll be a telihold, amelynek szimbóluma egy halotti ágy, a Nap vele szemközt pedig egy olyan zónában tartózkodik, ami a Pitriloka nevű bolygó lakóihoz kapcsolódik. A védikus írások szerint a lelkek átmenetileg ide, erre a bolygóra távoznak el a test elhagyása utána. Ebben a két hétben ezért az emberek az eltávozott ősökre emlékeznek, lángot, lámpást ajánlva, templomoknak adományoznak és megvendégelik a szenteket, papokat, ugyanakkor ez idő alatt nem tartanak ünnepségeket, esküvőket. Külön érdekesség, hogy minden kultúrában, így Indiában is akkora esik ez az időszak, amikor a Nap elkezd a déli pályája felé haladni, és alászáll az égen, vagyis amikor a hidegebb, sötétebb fele következik az évnek.
Galgóczi István, muszlim tanító, arabista, politológus
Kullu nafszin dzáiku-l-maut! – Minden lélek megízleli a halált!” – olvassák a muszlimok a Koránban (3:185).
A halál paradoxona, mindig az élőknek fájdalmas. A halál után a lélek, és a test is megkezdi a maga útját.
Az iszlámban nincs hamvasztás, a halottakat eltemetik. A halottkultusz országok és vallási irányzatok alapján is különböző. Vannak országok – Irán, Törökország – ahol a sírok köré virágokat ültetnek, és bár az emberi arc ábrázolása sok muszlim számára bűn, mégis sok helyen a halott portréját is kiteszik a fejfára. Eddigi utazásaim során szobrokkal a temetőkben – angyalok, egy szobor az elhunytról, állatok, melyeknek szimbóluma van (oroszlán egy a XX. század elején meghalt magas rangú katona sírján a Fiumei úti temetőben) nem találkoztam. A legegyszerűbb sírok az arab világban vannak, ahol sokszor az időjárás miatt még virágot sem visznek a sírra.
A nagyobb vallási ünnepeken az élők meglátogatják az elhunytak sírját.
(Mivel a lunáris időszámításban a hónapok csúsznak a szoláris naptárhoz képest, ezért ez a hónap nem mindig augusztus 1.-vel kezdődik. 2018-ban áprilisban kezdődött).
A perzsa kultúrkör, és India világában az ünnep során a halottakról is megemlékeznek. Az iráni hagyományok beszövődtek az iszlámba, és a muszlimok szerint ilyenkor a halottak meglátogatják a szeretteiket, és a lótuszfáról lehulló leveleken rajta van azoknak a neve, akik abban az évben meghalnak.
Mézes Zsolt László, evangélikus lelkész
Az ember halála a keresztény teológia értelmezésében a földi élet végérvényes lezárása. A lélek a halálban új viszonyba kerül a világgal, de nem kilép belőle, hanem – a test határainak megszűnésével – immár egész valóságával kerül kapcsolatba.
A halál utáni közbülső állapotról – vagyis az egyéni halál és az utolsó ítélet közötti feltámadás létmódjáról – dogmatikai döntés nem foglalkozik, így a kereszténységen belül is igen eltérő vélekedések vannak erre vonatkozóan.
A halottakért mondott imáról már a 2. századtól kezdve szólnak tanúságok, és a 3. században bukkan fel a szokás, hogy az eucharisztia alkalmával imádkoznak az elhunytakért, tehát nagyon régi egyházi hagyomány ez. Az ortodoxok azonban elvetik a büntetés és vezeklés általi túlvilági tisztulás elképzelését, a reformátorok pedig tagadják a purgatóriumot.
Általános szokás szerint már a Halottak napja előtt rendbe hozzák a sírokat. Virágokkal, koszorúkkal feldíszítik, és az este közeledtével gyertyákkal, mécsesekkel kivilágítják, „hogy az örök világosság fényeskedjék” az elhunytak lelkének. Idegenben elhunyt, ismeretlen földben nyugvók emlékének a temetőkereszt vagy más közösségi temetőjel körül gyújtanak gyertyát. Elterjedt szokás szerint ezen az estén otthon is égett a gyertya, annyi szál, ahány halottja volt a családnak.
A megemlékezés az élet tiszteletének és köszönetének jele. Ugyanis megholt őseink segítettek életre, a tér-idő világába belépni minket. Nélkül nem lehetnénk, és erre is emlékezünk ezen a napon.
Verő Tamás, rabbi
Zsidóság 5779-ik esztendejét számolja a teremtéstől, azon belül is azt valljuk, hogy 5779 évvel ezelőtt teremtette meg az Örökkévaló az embert, s ezzel lezárult a világ megalkotása.
A halál beállta után a temetésnek minél előbb kell következnie, mert az emberi fájdalomra, a sokkszerű történésre kell pontot tennünk. Ugyanakkor a zsidó nép pusztai vándorlása során egészségügyileg is indokolt volt a temetés mielőbbi elvégzése. A temetés előtt történik az elhunyt rituális mosdatása. Ezt az úgynevezett hevra kadisa, a szent egylet végzi. Ezután az elhunytat felöltöztetik fehér ruhába, mert amilyen tisztán született, érkezett ebbe a világba – a ruhája szinével jelezzük – ugyanilyen tisztán engedjük az örök élők útjára. Elhelyezésre kerül egy-egy villaszerű faág a jobb és bal kézen levő középső ujjai közé, hogy a feltámadásnál ő maga is tudjon segédkezni. Az elhunyt feje alá Izraelből hozott földet rakunk, hogy bár nem Izrael földjén helyezzük végső nyugalomra, de mégis megmaradjon a zsidó földben történő pihenés szimbólikus jele. Szemére és szájára egy-egy cserépdarabot helyezünk. Az elhunyt gyermekei a bal (szív) oldalon, a távolabbi rokonok a jobb oldalon szaggatják be ruhájukat.
Miután leengedjük a koporsót, saját magunk is rádobunk a koporsóra egy-egy lapát vagy marok földet, amivel a legnagyobb micvét, jó cselekedetet visszük véghez, mert azt a tettünket az elhunyt már nem tudja viszonozni, nem tudja megköszönni. Minden résztvevő egy kis követ, kavicsot helyez a földhalomra ami a sivatagi vándorlásból maradt ránk, ahogy ott is védték a testet, úgy itt is a kavicsokkal hasonlatos védelmet biztosítunk. Virágot nem szokás vinni sem zsidó temetésre, sem a sírkövekre.
A gyásznak három fázisa van:
- Az első, a legintenzívebb időszak a temetést követő hét nap. Ezt nevezzük süvének. Az elhunyt közeli családja süvét ül otthonukban. Ilyenkor nem szokás magára hagyni a gyászolókat, sokkal inkább törődni kell velük. A rokonok és a barátok minden nap látogatják őket, bevásárolnak nekik, visznek enni és innivalót. A vallásosok ilyenkor a gyászolók lakásán gyűlnek össze minjenre napi három alkalommal imádkozni, így a gyászoló imát, kádist tud mondani. Szokás ilyenkor letakarni a tükröket (ne magunkkal legyünk elfoglalva, hanem az elhunytra tudjunk gondolni), zokniban járunk otthon, szék helyett földön vagy sámlin ülünk, gyertyát gyújtunk, és azt hét napig égetjük.
- A második időszak, a temetéstől számított harminc nap. Ilyenkor nem szokás szórakozni, zenés helyre menni. A temetést követő harminc napig nem szokás kimenni a temetőbe a sírhoz. A vallásos férfiak nem borotválkoznak ebben az időszakban.
- A harmadik időszak, a temetést követő 11 hónap, amikor kádist, gyászimát mondanak napi három istentisztelet során az elhunyt emlékére.
A három zarándokünnepkor Peszah, Savuot – Szukkot és Jom Kippurkor a zsinagógákban közösen mondunk el az elhuntjainkért emlékező imát a liturgiába ágyazva.
