Isten tudja... isten tudja
Burning candles in front of a festive background

Így haltak meg a vallások alapítói

Tudja ön, hogy a nagy vallások első tanítói miként lelték halálukat?
Korábban a témában:

Mi most ennek jártunk utána, hátha tanulhatunk valamit Ádám, Buddha, Jézus, Krisna, Mohamed, vagy épp Mózes halálának történetéből.

Kérdésünk így hangzott:

Hogyan halt meg a vallásának alapítója/első prófétája? Milyen tanítást, jelentést hordoz a halálának története?

Farkas Pál, buddhista tanító

Két és félezer éve a májusi telihold alkalmával ünneplik hívői és tisztelői a Buddha születésének, megvilágosodásának és végső eltávozásának évfordulóját.

A Mester életének utolsó éve azzal telt, hogy a halála közelségét világosan érzékelő Buddha sokféle közösség előtt számtalan formában ismételte meg tanításának legfőbb elemeit.

A történetből nagy merészséggel igen szubjektíven emelünk ki és hangsúlyozunk néhányat, amelyek egyértelműen rámutatnak: a Buddha az elmélet és gyakorlat tökéletes egységét valósította meg és tanította, mindenféle külső támasz nélkül. Amikor leghűbb kísérője és tanítványa, Ánanda, a szerzetesekre vonatkozó végső tanítást kér tőle, azt mondja, nincsenek titkos, visszatartott tanításai, és ezt az útmutatást adja: „Úgy éljetek, hogy magatokban leljetek szigetre és menedékre, ne másban, a Tanban leljetek szigetre és menedékre, ne másban.” Figyelmezteti arra, hogy senki se gondolja, a tanítómester távozásával a közösségnek nincs tanítója: „Amit úgy tanítottam és magyaráztam el nektek, mint Tant és fegyelmet, eltávozásom után az lesz a tanítótok.” Így lehet, hogy amikor később felhívja a szerzeteseket, kérdezzen, akinek tanításával kapcsolatban bármilyen kételye van, a szerzetesek csöndben maradnak. A valósághű és gyakorlatias megközelítését nyomatékosítja utolsó szavaival: „Ami összekapcsolódott, szét is esik. Szakadatlan éberséggel igyekezzetek célba érni!”

Buddha halálát egy romlott étel okozta, melyet az adomány iránti tiszteletből elfogyasztott, de nem engedte kísérő szerzeteseinek fölszolgálni. Életének egyik utolsó rendelkezése az volt, hogy megkérte Ánandát, nyugtassa meg az adományozót, a legnemesebb adomány az, ami egy beérkezett megvilágosodásához vagy végső eltávozásához vezet.

A face of a sculpture of Buddha is seen among a bodhi tree at Wat Mahathat temple in Thailand's ancient capital of Ayutthaya on June 11, 2018.  (Photo by Chaiwat Subprasom/NurPhoto)
Wat Mahathat templom Thaiföld[sc_cts_position slug="article" clear="1" auto="1"]
Fotó: Chaiwat Subprasom/NurPhoto / AFŐ

Fodor Kata, vaisnava (Krisna-hívő) teológus

Az Úr Krisna időről időre megjelenik a Föld történetében. „A jámborok felszabadítása, a gonoszok megsemmisítése, valamint a vallás elveinek visszaállítása végett korszakról korszakra megjelenek Én.” (Bg.4.8) Eredeti formájában, mint Krisna utoljára 5300 évvel ezelőtt jelent meg az Úr. Ekkor zajlott a történelem legnagyobb csatája, a kuruksetrai háború. Nehéz megérteni, hogy Krisna, aki az erőszakmentesség elvének őrzője, hogyan vehetett részt ebben a háborúban. A vallás elvei régóta hanyatlóban voltak, „… ezért Isten elrendezéséből ezek a démonok, akik hatalmas haderőkkel rendelkeznek, harcba szállnak egymással, s ezzel csökken a Föld terhe, melyet e démonok jelentenek. Mindannyian a Legfelsőbb akaratából növelik a haderejüket, hogy számuk csökkenjen, s a bhakták (hívők) lehetőséget kapjanak arra, hogy fejlődjenek a Krisna-tudatban.”(SB 9.24.59)

Ezt követően

Krisna dinasztiájában egy látszólag értelmetlennek tűnő viszály és vérengzés tört ki, így előbb saját nemzetsége tért vissza lelki lakhelyére, majd később egy vadász nyila eltalálta a talpát, így maga Krisna is követte őket, és elhagyta ezt az anyagi világot. Ekkor köszöntött be az úgynevezett vaskor, amelyben most is élünk.

Krisna itthagyta maga után személyes tanítását, a Bhagavad-gítát, illetve távozása előtt újabb tanításokat adott át követőjének, és ezzel előkészítette következő visszatérését, mint Csaitanja Maháprabhu. Ő a 15. században jelent meg és az Isten iránti odaadó szeretetet hirdette, melynek elérésére a mantrameditációt javasolta. Bár ez a félreértések vaskora, mégis most a legkönnyebb a vallás gyakorlása, hisz csupán a Haré Krisna mantra éneklése és az Úrra való emlékezés által könnyen elérhető az istenszeretet.

A reproduction of "Krishna" by Nicholas Roerich, 1933, cardboard, tempera.
“Krishna” Nicholas Roerich festményén
Fotó: Bushkin Alexey / Sputnik / AFP

Mi a tanulság?

Az igazságtalanság sohasem marad megtorlatlan. Hogyha a Földet a vallástalanság és az embertelenség túlságosan kiszipolyozza, ha eltérünk az emberi élet alapvető elveitől, akkor háború pattan ki és felégeti a megtermelt rossz karmánkat. Az Úr akaratából így vagy úgy, de a vallás elvei és az egyensúly mindig helyre áll.

Galgóczi István, muszlim tanító, arabista, politológus

Az iszlám tanítása szerint az első próféta Ádám volt, az utolsó pedig Mohamed. Bár az iszlámnak is megvannak a maga jellegzetességei – Ramadán havi böjt, zarándoklat Mekkába – ami megkülönbözteti a többi vallástól, mégis ez a vallás úgy határozza meg önmagát, mint az első, tiszta, ősi, eredeti monoteista vallás. Ez az a hit, amiben Ádám is hitt. Ezért az iszlám vallást felvenni nem lehet, hanem amikor az ember kijelenti, tanúsítja, hogy „Nincsen más isten(ség) csak az Isten, és Mohamed az Ő prófétája!” akkor visszatalál, visszatér az ősi, eredeti hithez.
Ádám életét mindnyájan jól ismerjük, a Koránban is olvasható. Viszont az iszlám tanítása szerint az első emberpár bűne csak Ádámot és Évát terheli, és nem öröklődik át senkire sem. Nincs eredendő bűn, az ember már a születésekor tud Istenről, és a cél, ebben az istenhitben élni elméleti, és gyakorlati szinten egyaránt.

A Korán 7:25-ből tudjuk a kiűzetés után Ádám és Éva a földön élt, és itt haltak meg. A hivatalos tanítás szerint Ádám sírját csak Isten ismeri, a népi iszlám szerint Mekkában (Szaúd-Arábia), vagy egy indiai hegyen van.

Éva is Szaúd-Arábiában alussza örök álmát, pontosabban Dzsidda városában. Az arab „dzsadda” szó nagymamát jelent.

Mohamed próféta, mint időben a legkésőbb élt próféta élete jól ismert. A hagyomány szerint a halálát már érezte, mindezek ellenére úgy élt, mint az egészséges emberek a környezetében. Tudjuk, erős fejfájások gyötörték és ezek a rohamok is hozzájárultak a halálához, bár annak pontos orvosi oka nem ismert. Sírja Medinában, a róla elnevezett mecsetben található.

Mézes Zsolt László, evangélikus lelkész

A kereszténység központi alakja Jézus Krisztus. Az Újszövetség tanúsága szerint halála elválaszthatatlanul összekapcsolódik egész földi életével és feltámadásával.

Az evangélium leírása szerint Jézust keresztre feszítették. Ez a rómaiaknál a halálbüntetés legkegyetlenebb és legszégyenletesebb formája volt, általában csak rabszolgák esetében alkalmazták.

Végrehajtása előtt az elítéltet megostorozták, ezután kitárt karjaihoz kötözték a körlbelül 30 kilós gerendát, a kereszt vízszintes szárát, mely a nyakszirtre és a vállakra nehezedett. Az elítéltet forgalmas utcákon át vezették a kivégzés helyére, elrettentő példaként, egész úton gúnyolták, köpdösték, kínozták és korbácsolták. A vesztőhelyre érkezve levetkőztették, a földre teperték, kitárt karjait a csuklónál átütve rászegezték a kereszt vízszintes gerendájára az előre kifúrt lyukakba. A keresztet úgy méretezték, hogy a test erősen megfeszített állapotban szegeződjön rá, ez egyrészt növelte a szenvedést, másrészt segítette a halál beálltát, mert akadályozta a lélegzést. A vízszintes gerendát a rászegezett testtel együtt kötelek segítségével fölhúzták a földbe ásott, függőleges gerendára, és rögzítették. Ezután odaszegezték a lábakat a függőleges gerendára.

Giotto di Bondone festménye

Miután a keresztrefeszítés megtörtént, a kivégzőosztag a helyszínen maradt, amíg kimerültség, fulladás, szívbénulás vagy sokk miatt be nem állt a halál. Ha siettetni akarták a halált, eltörték a lábszárcsontokat, ilyenkor a test összeroskadt, ami megakadályozta a lélegzést.

E halál Jézus földi élete ismeretében érthetetlen. Jézus feltámadása halálának  radikalizmusával még érthetetlenebb, a hit területéhez tartozó.

Mert ami miatt ezt a szenvedést meg kellett élnie az Jézus Istennel való egységének kinyilatkoztatása. Istenkáromlásnak tűnik ugyanis az, amit egyetemes művével nyilvánvalóvá tett: földi testünk halála elkerülhetetlen, de Jézus Krisztus feltámadásával lehetségessé vált, hogy minden egyes ember eljusson az Istennel való végérvényes közösségre.

Radnóti Zoltán, rabbi

A zsidóság legelső és legnagyobb prófétája Mózes volt, aki látta Istent szemtől szembe. Nem volt Izraelnek még egy olyan prófétája, mint ő, és nem volt még egy olyan vezető, akinek életét – és halálát oly sokan elemezték volna, mint Mózesét. Maga a Szentírás így számol be a haláláról: Mózes felment Nébó hegyére, végignézett a Szentföldön, majd visszaadta lelkét a Teremtőnek, „az Örökkévaló akarata szerint”, szó szerint: az Isten szája által, ami alatt bölcseink „a halál csókját” értik. Ez azt jelenti, hogy Isten fájdalommentes csókkal vette vissza a lelket Mózestől…
„És elhunyt ott Mózes, az Örökkévaló szolgája, Moáb földjén, az Isten akarata szerint. És eltemette őt a völgyben, Moáb földjén, Bét Peorral szemben. Senki sem tudja a mai napig, hol van a sírja. 120 éves volt Mózes, amikor meghalt. Nem homályosodott el a szeme és nem hagyta el az életereje…” (M.V. 34, 5-7)
A Tóra ezen mondataival kapcsolatba, van aki azt mondja, hogy ezt Józsué írta, mások szerint az „Örökkévaló diktálta és Mózes írta – könnyezve”.
Mózes pontosan tudta, hogy napjai végére ért. Ekkor már 120 éves és bár fizikai képességei teljes birtokában van – helyettese már ki van nevezve. Az isteni döntés már évtizedekkel korábban kimondatott, és Isten még Mózes miatt sem változtatja meg döntését. Mózes, halála előtt, szívhez szóló beszédekben figyelmeztette a népet az Örökkévaló iránti szeretetre és a Tóra parancsolatainak megtartására. 

A fentebbi előzmények után, a vezető halála után nem zuhant depresszióba a zsidó nép, hiszen az nem meglepetésként következett be, maga Mózes készítette fel a népet a saját halálára. A Tóra leírja, hogy a zsidó nép megsiratta Mózest és 30 napos gyászt tartottak.
A Talmud bölcsei túllépnek a szűkszavú tórai leíráson és részletesen írják le a nem mindennapi halál folyamatát.
Az első kérdés: ki temette el Mózest?
– Az Örökkévaló – mondja az egyik Bölcs.
Második kérdés: miért nem tudja senki sírhelyét?
Hogy ne legyen zarándoklat színhelye; és a sírhely a későbbi korokban se legyen Mózeshez méltatlan. Ne akarják exhumálni, és bárhová átvinni a csontjait.
A Talmud bölcsei még egy dologra felhívják a figyelmünket: a rabbinikus irodalom kiemeli, hogy bár Mózes halála után megszűntek a napi csodák, és eljött az „isteni visszahúzódás” ideje.

Isten Mózes halála után is tesz csodákat, ám ezek többsége nem észlelhető a mi emberi szemünkkel. Éppen ezért napjainkban csak egy módon tudunk Mózes sírjához „ellátogatni”, ha sikerül megőrizni a hit és az odaadás alapelveit és a Tórát, amiben minden benne van.

Rembrant: Mózes a kőtáblákkal

 

Kiemelt kép: Thinkstock 

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.