Isten tudja... isten tudja

Úristen! Zarándokok!

Miért olyan izgalmas az emberek számára, ha valakit zarándokolni látnak? Mi a zarándoklat egyáltalán? A lelki megtisztulás gyakorlata? Út Istenhez? Út önmagunkhoz?

Egy hatalmas feltűnést keltő, feketeruhás zarándoknőről szóló hír kapcsán kérdeztük meg a világvallások képviselői, ezúttal a zarándoklatról és az emberek zarándoklathoz fűződő viszonyáról?


Forrás: Facebook

A konkrét kérdésünk így hangzott:

Ön szerint miért kelt akkora izgalmat és zaklatottságot az emberek körében, ha valaki csöndben zarándokol?

(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)

Farkas Pál
buddhista tanító

Elsőként mindenképpen a kultúrák közötti különbség szembeötlő. A világ keleti felén egyáltalán nem meglepő elhatározás, ha valaki az élethez szükséges ismeretek megszerzése és képességek elsajátítása után családot alapít és nevel, majd miután a gyermekek felnőttek, visszavonul, átadva a vezetést legrátermettebb, általában fiú gyermekének. Akár otthonában maradva, akár onnan eltávozva és vándorútra térve belső, szellemi útra lép, hogy végső távozása könnyű és zökkenőmentes legyen. Ha a cikkben említett hölgy mondjuk Indiában vándorolna, feltehetőleg már régen női szentnek vagy mesternek tekintenék, nagyszerű, békés és felemelő magyarázatokat találnának csöndjére, és bizonyára lenne jónéhány tisztelője és követője.

A gyanakvás és félelem terhelte nyugati társadalom nem ilyen szerencsés. A csönd ijesztő és bizalmatlanságot szül, találgatásokra ad alkalmat. A találgatások pedig felszínre hozzák kinek-kinek rejtett félelmeit, leplezett vágyait vagy ellenérzéseit. Itt egy ilyen rejtélyesnek tűnő jelenség próba: képesek vagyunk-e szembenézni belső elhomályosultságainkkal, bizalommal és merészen megnyílni az ismeretlenre, és megválaszolni az általa feltett kérdést. Ha a válasz az őszinte érdeklődés, a növekvő bizalom és a fenntartások nélküli befogadás irányába visz, jót teszünk magunkkal és másokkal egyaránt, élhetőbbé tesszük a világot.

A zarándoklat, a csöndes magány, mértéktartás és erőfeszítés, a megnövekedett figyelem lehetősége. Ez a mélyreható figyelem pedig megszenteli mindennapjainkat, fontossá teszi a leglényegtelenebbnek tűnő eseményt és személyt is, hogy újra rácsodálkozhassunk az Édenre, arra a csodálatos világra, amely körülvesz, és az Aranykorra, arra a boldog időre, amelyben itt járunk e Földön.

Madhupati dász (Mérő Mátyás)
vaisnava (Krisna-hívő) lelkész

A zarándoklat intézményét a legtöbb vallási hagyományban megtaláljuk. Nem hiányzik a vaisnavizmusból (Krisna-tudatból) sem: noha a Bhagavad-gítában olvasható párbeszéd 5000 éve hangzott el, már az első versében utalás van arra, hogy mindez egy már akkor ősinek számító zarándokhelyen történt.

Mire jó a zarándoklat? Zarándokútra menni azt jelenti, hogy egy hosszabb időre (legalább egy-két hétre, de akár évekre is) kiszakadunk a mindennapok taposómalmából, és a transzcendensre, Istenre koncentrálunk. A zarándoklat többnyire olyan helyekre visz, ahol nagy szentek példáját tanulmányozhatjuk, életükön meditálhatunk és ezáltal magunk is megtisztulhatunk. A zarándoklat általában lemondásokkal, külön fogadalmak tételével is jár, és bár a Krisna-tudat nem támogatja az öncélú aszkézist, a szent helyek meglátogatását célzó utazásokkal járó lemondások tisztító hatásuk miatt kedvezőek lehetnek.

A “feketeruhás nő” hosszú gyalogútja a fenti felsorolásból néhány elemet tartalmaz ugyan, de célját, mögöttes tartalmát nem ismerjük. Elgondolkodtató, hogy a vándorlás, amely a középkorban teljesen természetes volt, mostanra annyira kirívóvá vált, hogy közérdeklődésre tarthat számot a valóságshow-khoz szokott nagyközönség körében.

Tartsuk azonban észben, hogy nem minden az, aminek látszik, ezért sose ítélkezzünk mások felett. Krisna így szól a Bhagavad-gítában: “Ami minden lény számára éjjel, ébredés az a fegyelmezett embernek, míg az élõlények ébrenléte a bensõt látó bölcsnek éjszaka.” Aki csak a világi tettekben merül el, nem érti a befelé tekintő embereket, a gondolkodó, introspektív ember számára viszont az élvezeteket hajszoló ember tettei jelentik a sötétséget.

Oláh Miklós
görögkatolikus lelkész

A zarándoklás feltűnést kelt, mert napjainkban nem divatos, de kezd újra terjedni. Zarándokolni igen ősi és nagyon elterjedt hagyomány, hiszen az életünket tükrözi: fogantatásunktól halálunkig folyton változunk. Az időnek vagyunk alávetve, az pedig halad. A zarándoklás az élet metaforája. Ellenérzést kelt, mert új és nehéz.

A Biblia, az egyik legősibb okmánya az emberiségnek, sokat foglalkozik ezzel:

„Hallgasd meg, Uram, imámat, figyelj könyörgésemre, ne zárkózz el síró szavam elől! Előtted csak jövevény vagyok, zarándok, mint az őseim mind.” (Zsolt 39.13)

A zarándoklat tudatos emberi cselekvés, nem tántorgás: van célja és értéke. Feladat: „Boldog az ember, akinek ereje benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül”. (Zsolt 84.6) „A láb lép, a lélek zarándokol.” „Nem a zarándok formálja az utat, hanem az út a zarándokot.” (Régi mondások) „A zarándoklat önmagunk felülmúlásának lehetősége és alkalma” (Barna Gábor néprajzos)

Hívő ember számára érthető és elfogadott cselekvés. A Szentírásban 112-szer olvasható a „menjetek” szó! A zarándoklat nem csupán egy ősrégi, szinte minden vallásban meglévő szokás, hanem az emberi élet tükre. Minden ember zarándok az igazságot és jóságot keresve.

Egy hívő kortársunk, aki 7000 km-t gyalogolt a magyar nemzetért, ezt vallja: „Az út formálja az embert, – minden lépés egy ima. Ahogy a cipő talpa kopik, úgy csiszolódik a lélek is.” (Illés Gy.)

A zarándok elfogadása nem más, mint a globális közösség megvalósítása: „A veletek lakó idegen olyan legyen számotokra, mint a közületek való, és szeresd úgy, mint saját magadat, hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptom földjén.” (Lev 19.34) „Az Úr, a ti Istenetek igazságot szolgáltat árvának és özvegynek, szereti az idegent, kenyeret és ruhát ad neki. Ti is szeressétek az idegent!” (MTörv 10.17-19)

„A hitben élünk, a szemlélés még nem osztályrészünk. (2Kor 5.7) Zarándokoljunk: fejlődjünk!

Hol az igazság a szent szövegekben?
A különböző szentírások, telis tele vannak csodákkal, különös eseményekkel, de mennyire kell valóságosnak vennünk, szó szerint értelmeznünk az ott leírtakat?

Radnóti Zoltán
rabbi

A zsidó hagyomány pontosan ismeri azt az emberi igényt, hogy valaki aszketizmussal közeledjen Istenhez.

Ezek a nők vagy férfiak azt remélik, hogy amennyiben a testi örömöktől tartózkodnak, akkor elérhetnek egy magasabb szintű szentséget. Éppen ezért a Tóra megengedi, hogy ezt a lelki igényt kielégítse.

Ám aki ilyenfajta szentséget akar magára vállalni, annak a Tóra előírja, hogy korlátok közé kell azt helyeznie, hogy a feltűnő és – nem egyszer – teátrális túlzásokkal Istenhez közeledni kívánó ember, ne legyen gúny tárgya.

Ez a fogadalomtevő (héberül: názir) – többek között – nem ihat szőlőből készült italt, nem közeledhet nőhöz, nem mehet halott közelébe. (Ezek a törvények nagyban hasonlítanak a Szentélyben szolgáló papok törvényeihez.)

Ám maga a Tóra sem nézte jó szemmel ezt a spontán igényt az önmegtartóztatásra.

A rabbik (vagy átvitt értelemben a Tóra) szerint a fogadalomtevők ezzel a döntésükkel semmibe veszik Isten teremtő ereje által teremtett ízeket és örömöket.

Éppen ezért maga a Tóra rendeli el, hogy a fogadalom letelte után, vágja le a haját, és a fentebbi okok miatt mutasson be egy vétekáldozatot (sic!).

Mint látjuk a zsidóság, azaz a Tóra parancsolatai egy olyan utat tanítanak az emberiségnek, amelyik nyugodt lélekkel véghezvihető és embertársaink szemében nem kelt megütközést.

A Tóra tiltja az érzéki kicsapongásokat, ám szinte tiltja az önsanyargató életmódot is. (Beleértve a cölibátust is). A Tóra megtanít ünnepelni és imádkozni is, de mindezt úgy, hogy Isten és ember szemében is szeretetreméltó legyen, hiszen a zsidó filozófia (és a Tóra) tanítása szerint mind Isten, mind az embert szeretni kell (sic!).

Persze mindig voltak és lesznek olyan emberek, akik nem elégednek meg azzal a szentséggel, amit a Tóra, a próféták vagy a Talmud előír.

Számukra írta elő a Tóra a fentebbi „fogadalomtevés” parancsolatát, mélységével és korlátaival együtt.

Dr. Shubail Mohamed Eisa
muszlim hitoktató

A zarándoklat az iszlámban kizárólag istenszolgálat szándékával Mekkába történő utazást jelent, amely meghatározott időben (a zarándoklati hónapban) és meghatározott cselekedetek elvégzésére irányul, ahogyan Mohamed Próféta (béke legyen vele) tanította. Az iszlám szerint istenszolgálati céllal összesen három mecsetet lehet meglátogatni: a Tilalmas Mecsetet Mekkában, a Prófétai Mecsetet Medinában és a Távoli Mecsetet Jeruzsálemben. Ha valaki útnak indul azért, hogy felhívja az emberek figyelmét valamire, ami egyébként vallásilag és erkölcsileg megengedett, akkor az egyéni döntés, amelyet tiszteletben kell tartani mindaddig, amíg ezzel nem sért vagy okoz kárt másoknak. Ugyanakkor az ilyen utazások az iszlám szerint nem zarándoklatok, nem hordoznak vallási tartalmat, s nem minősülnek istenszolgálatnak.

Ugyanakkor tény, hogy az emberek között sokan babonások, félnek az ismeretlentől és a szokatlantól és rengeteg dologban előjelet vélnek felfedezni, s bizalmukat az Isten helyett más dolgokba helyezik, illetve félelmeik tárgya nem Isten parancsainak megszegése, hanem olyan dolgok, amelyek maguk is Isten teremtényei, s valójában sem ártani, sem pedig használni nem tudnak nekik.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik