Egy szerelemről szóló agykutatás és a tavasz szerelemre hívó energiáinak kapcsán magáról a szerelemről kérdeztük meg a vallások képviselőit.
A konkrét kérdésünk így hangzott:
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Darvas István
rabbi
A szerelem egyidős az emberiség megteremtésével, hiszen közvetlenül az első emberpár megalkotása után ezt olvassuk: „Azért elhagyja a férfi atyját és anyját, hogy ragaszkodjon feleségéhez, és egy testté legyenek” (1Mózes 2:24). A későbbiekben már törvényeink is foglalkoztak vele, és emiatt ki kell jelentenünk, hogy napjainkban a reform mozgalom és néhány szakadár kivételével a szerelem speciálisan zsidó vonatkozásáról csak akkor szólnak zsidó vallási vezetők, ha az férj és feleség között van, mert az összes többi lehetséges konstellációt tilalom, vagy közöny övezi. Majmonidész szerint “az ember köteles saját magánál jobban tisztelni a feleségét és legalább annyira szeretni őt, mint önmagát. Nem kelthet félelmet feleségében és köteles szépen beszélni vele. Nem lehet vele se mélabús, sem haragos. Mestereink szerint az a férfi, aki szereti legalább annyira a feleségét, mint önmagát, jobban tiszteli saját személyénél, fiait és lányait a helyes irányba tereli, és intézkedik, hogy gyermekei mielőbb házasodjanak meg, nos, az ilyen emberre mondja a Szentírás (Jób 5:24): “megtudod, hogy békességben van a sátrad nem szenvedsz benne hiányt”. A legális zsidó szerelem meghatározó kelléke a házassági okirat, az ún. ketuba, melyben a férj a Tóra parancsának alávetve magát kötelességként vállalja, hogy megbecsüli, eteti, illetve jövendőbelije minden lehetséges – érzelmi és fizikai – szükségletéről a legjobb képességei szerint gondoskodni fog.
Farkas Pál
buddhista tanító
Azt gondolom, a vallási tanítókra általában, a Buddhára pedig különösen sosem volt jellemző a romanticizmus. A témába vágó tanításai sokkal inkább arra vonatkoztak, hogyan élhet két ember harmonikus családi életet, mint arra, hogyan essenek szerelmi mámorba, hiszen a szélsőségekkel szemben saját tanítását a közép útjaként fogalmazta meg.
A világot tárgyilagosan szemlélő tanítóként a Buddha elismerte: „Nem ismerek még egy formát, hangot, illatot, ízt, érintést, szerzetesek, ami oly kitartóan elfoglalná egy férfi gondolatát, mint a nő formája. Nem ismerek még egy formát, hangot, illatot, ízt, érintést, szerzetesek, ami oly kitartóan elfoglalná egy nő gondolatát, mint a férfi formája.” De azt is világosan látta, hogy egy kiegyensúlyozott, tartós kapcsolathoz, egy jó házassághoz, gyermekek felelősségteljes felneveléséhez ez nem elégséges.
Mindezt persze a józanul gondolkodó régiek is tudták a világnak ezen a felén is, és bizony a házasulandó fiatalok ügyét, a remény szerint tartósan összeillő házastársak kiválasztását sokkal inkább a nagy élettapasztalattal rendelkező öregekre bízták, mint a forrófejű fiatalokra.
A világiaknak adott tanításában, a Szigálaka szuttában, a Buddha ezt így fogalmazta meg: „Öt módja van annak, ahogyan a férj szolgál feleségének: tiszteli, nem szidalmazza, nem hűtlen hozzá, hatalmat ad neki és ellátja ékszerekkel. És öt módja van annak, ahogyan a férje által ily módon szolgált feleség mindezt viszonozza: megfelelően szervezi a munkáját, kedves a szolgálókhoz, nem hűtlen, megőrzi a készleteket, hozzáértő és szorgos minden teendőjében.” Másutt a bizalom, erényesség, nagylelkűség, megértés és felebaráti szeretet fontosságát hangsúlyozta, mint a békés hétköznapi életvitel legfontosabb elemeit. Ezek a nagyon egyszerűen és közérthetően megfogalmazott, és a mai életviszonyokra is könnyen alkalmazható tanácsok reálisan mérlegelik az emberi élethelyzetet.
Nagypál Szabolcs
római katolikus teológus
A szerelem szerencsére kívül esik azon dolgokon, amelyekről föltétlenül határozott vallási tanításnak kéne fönnállnia. Jézus Krisztus élete nem tesz okosabbá bennünket e téren, sem az apostoloké, sem a legtöbb egyházi vezetőé.
A szerelemről általában a házasság vonatkozásában esik szó: korunkban és földrészünkön a házasság elengedhetetlen megalapozójának számít, és a keresztény lelki vezetők ezt tudomásul veszik, ebbe belenyugszanak, s ebből kiindulva segítenek a hozzájuk fordulóknak.
Nyilván az is nagy öröm, ha a szerelem a házasságban is minél tovább megmarad, illetve – talán némiképpen alakot váltva – újra meg újra előbukkan, megédesíti, megfűszerezi a közös együttlétet.
Az erkölcsi tanítás területén a szerelem sokszor veszélyforrásként jelenik meg: házasság előtt vagy házasságon kívül olyasmire csábít, amelynek (még) nincs ott a helye, és esetleg ennek következményeként bűnt és hibát követhet el valaki, sőt a személyiség és az értékrend akár tartósan torzulhat is.
A szerelem egy fölfokozott és rendkívüli állapot, amely kivételes, a hétköznapiságot meghaladó tettekre és alkotásokra sarkallhatja az embert. A fölfokozottságnak és az összeszedettségnek azonban az igazán időtálló művek világra hozásakor együtt kell működnie.
Néhányan függővé válnak ezen sajátos érzéstől, amely élettani szinten mindenképp halványodásra, átalakulásra van ítélve; és nem a párjukhoz lesznek hűségesek, hanem a(z arctalan) szerelemhez.
Az Énekek éneke az Ószövetségben a testi, érzéki, de ezenkívül a lelki, szellemi szerelem ékesszóló dicsőítése is. E mű értelmezése azonban már átvezet bennünket az istenszerelem kérdéskörébe is.
A szentek ugyanis, vagyis azon emberek, akik hősies fokon élték meg az erényeket, és kivételesen közeli istenkapcsolatot ápoltak, a szerelemhez hasonló módon, sőt talán annak fölfokozott alakjaként élték meg szívükben és lelkükben a szenvedélyt az élet és az élő Isten iránt.
Fotó: Thickstock
Dr. Shubail Mohamed Eisa
muszlim hitoktató
A szerelmet, mint érzést, az iszlám elismeri és figyelembe veszi. Mohamed Próféta például közbenjárt egy Berirah nevezetű nőnél, hogy fogadja férjül azt az embert, aki szerelemes volt belé, de a nő nem fogadta el a Próféta közbenjárását. Az iszlámban azonban Allah és Küldötte iránti szeretetnek minden más iránti szeretetet és szerelmet felül kell múlnia, Allahnak kell lennie annak, akit leginkább szeretünk. Allah azt mondta: „Ám azok, akik hisznek, erősebb szeretettel vannak Allah iránt.” (Korán 2: 165). Ezért ha a szerelem Istennek nem tetsző dologra ösztönöz, akkor nem szabad megtenni. A szerelem beteljesüléséről Mohamed Próféta (béke legyen vele) azt mondta: „Nem látok mást a szerelmeseknek csak a házasságot” (Ibn Mádzsa 1509). Ezt a megoldást kínálja az iszlám ebben az esetben.
A tartós és tiszta szerelem az, ami Isten útmutatásán alapszik és inkább a házasság után következik be. Allah azt mondja: „És jelei közé tartozik az, ahogy saját magatokból feleségeket teremtett nektek, hogy velük lakozzatok. És szeretetet és irgalmat rendelt el közöttetek. Bizony, jelek vannak ebben azok számára, akik elgondolkodnak.” (Korán 30:21). A hitvesi szerelem fája úgy marad élő és állandóan növekedő, hogy talaja kitartó, védelmező, erősítő és tápláló. Ebben a házassági kapcsolatban a házas felek Allahért versenyeznek egymás szeretetében. Mohamed Próféta azt mondta: „Ha két ember Allahért szereti egymást, akkor az a jobb közülük, aki legjobban szereti a társát.” (szahihul-dzsámi 5594)
Mohamed Próféta (béke legyen vele) egyszer úgy írta le a szeretetét Khadídzsa (a felesége) iránt, hogy: „Bizony Allah szeretetet és szerelmet ültetett a szívembe iránta” (Muszlim). A szó arabul ellátásként, rizq-ként van említve. Mi, muszlimok, tudjuk, hogy Allah kezében van az ellátás és a gondoskodás. Tehát a szeretet és a szerelem egy fajta ellátás, ezért senki se sietesse Allah ellátását, hiszen Allah bölcs és bölcsen dönt. Allah azt tanította, hogy mondjuk azt: „Urunk! Add, hogy örömet találjunk a feleségeinkben (párunkban) és utódainkban és tégy minket példaképpé az istenfélők számára!” (Korán 25: 74)
Gandharviká Préma déví dászí (Szilaj Péterné)
vaisnava (Krisna-hívő) lelkész
Kétség nem fér hozzá, hogy földi létünk legszebb pillanatai a szerelemben töltött napok, hónapok, jó esetben évek. Néha már szinte olyan, mintha az egész világot a szerelem és a szeretet kötelei mozgatnák. Nem meglepő ez, hiszen a lélek Istennel való kölcsönös kapcsolatának legfőbb jellemvonása is maga a szeretet.
A védikus irodalom, beleértve a szentek kinyilatkoztatásait is, előszeretettel taglalja az Isten iránt táplált érzelmek legfinomabb árnyalatait. A leírások arra is kitérnek, hogy mivel az átmeneti anyagi teremtés az örök transzcendens világ hasonmása, minden érzelem a lelki otthonunkból ered. Van azonban némi különbség az érzelmek eredeti és anyagi világbeli tükörképe között. Egyrészt ott a szerető érzelmek középpontjában Isten áll, míg ebben a világban többnyire vagy saját magunk, vagy egy másik, esendő lélek. A másik különbség, hogy ebben a teremtésben – ahogy minden – az emberek közötti anyagi érzelmek is átmenetiek. Sajnos manapság megfigyelhető, hogy a legtöbb szerelmi kapcsolat a külsődleges jegyek iránti vonzalomból táplálkozik, azonban – ahogyan azt a válások rettentő magas arányából is láthatjuk – ezek változásával a kapcsolat alapjaiban inog meg.
Biztosan konzervatívan hangzik, de mégiscsak az bizonyul az igazságnak, hogy egy kapcsolat hosszú távon akkor működik, ha nem a múlandó külső vonások által keltett szerelmi vonzalom képezi benne az alapot, hanem a közös értékrend, hasonló életcélok, és elképzelések. A védikus kultúrában – és ez még a mai napig megmaradt Indiában – az volt a szokás, hogy a házasulandóknak párkapcsolati horoszkópot készíttettek a szülők, hogy lássák, milyen a pár kompatibilitása, a személyiségük, hajlamaik passzolnak-e egymáshoz.
Tapasztalatok szerint, ha mindkét házasfél Isten szerető szolgálatában látja élete célját, akkor az a házasság, amely ezen a „szerelmi háromszögön” alapul, tartós lesz.
