Ezúttal egy korábbi, a házasság és együttélés közti különbséget boncolgató cikk kapcsán kérdeztük meg a vallások képviselőit.
A konkrét kérdésünk így hangzott:
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Cser Zoltán
buddhista tanító
A buddhizmus rendszereiben a szerzetesség kiemelt fontosságú. A szerzetes életmódjának lényege, hogy lemond a világ tudatot béklyóba verő tényezőiről, tehát lemond a saját világi szerepéről, lemond a nevéről, kinézetéről, lakhelyéről, tulajdonáról és családjáról és a dharmával, a tanítással és a gyakorlatokkal tölti idejét. Leegyszerűsítve a szerzetes lemond azon tényezőkről, melyek kifelé irányítják a tudatát és olyan gyakorlatokat végez, olyan életmódot él, melyek az állandó befelé fordulásról szólnak. Természetesen egy szerzetes esetében nem beszélhetünk házasságról, de mivel a szerzetesek közösséget alkottak, együttélésről viszont igen. A Buddha tanításaiban szerepelnek a világiaknak szóló tanácsok is, itt az emberi kapcsolatok harmóniájának a fontosságáról beszél, az együttműködésről és a nem-ártásról. Leírja a házas felek egymás felé teljesítendő kötelességeit, és hangsúlyozza, hogy egy család életében ugyanolyan fontosnak kell lenni a felettünk állókkal, valamint az alattunk állókkal való kapcsolatunknak, mint a “mellérendelt” kapcsolatoknak, úgymint a barátokkal, a gyerekeinkkel, szüleinkkel és házastársunkkal lévő viszony, és ha ez sikerül, akkor egészséges, gyümölcsözőek lesznek az emberi viszonyaink. A házasság egy szigorúbb felelősségvállalást jelent, amit a felek megpecsételnek egy szertartással, vagy hivatalosítanak az állami szervek előtt, az együttélés pedig inkább íratlan szabályok szerint történik, mindkettőnél a lényeg a kommunikáció és az ártás kerülése, azaz a helyes szándék. A buddhizmus szerint, mint szinte mindennél itt sem a “mi” a kérdés, hanem a “hogyan”, de mindennek az alapja, hogy elsősorban magunkkal kell megtanulnunk együtt élni, aztán könnyebben fog menni másokkal is.
Fotók: Thinkstock
Kustárné Almási Zsuzsanna
református lelkész
Az emberi élet lényegére vonatkozóan alapvető gondolatokat tartalmaz az ószövetségi teremtéstörténet. Többek között itt olvashatjuk azt a „teremtői” kijelentést is, miszerint „nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.” (1Móz2,18) Ez a gondolat minden emberi kapcsolatunk, illetve kapcsolatra való törekvésünk alapköve – így a férfi és nő közötti kapcsolatnak is. Ennek megpecsételése a házasságkötés, ami formai szempontból keretet ad két ember közötti elkötelezettségnek, és amelynek fontosságát ma oly gyakran megkérdőjelezik. Természetesen minden józan gondolkodású keresztyén ember tudja és érti (sőt éli), hogy a házasság, illetve a férfi és nő közötti kapcsolat minőségét, tartósságát nem ez határozza meg. A házasságkötés formája, hagyománya, jogi alapjai, erkölcsi, társadalmi megítélése ugyanis koronként és kultúránként is nagyon eltérő.
Nem is ebben nyugszik a lényege, hanem magában a rítusban és a szimbolikájában. Az ember életének szinte minden fontos eseményét, mérföldkövét „megünnepli”, kiemeli a hétköznapokból –ezáltal azokat magasabb szintre emeli. A rítusokban és azok által képes az ember változni, fejlődni, elhagyni a régit és újat kezdeni.
A házasságkötés rítusa egyfajta szövetségkötés. A szövetségre lépést (legyen szó két nép, vagy törzsek közötti, vagy háborús szövetségesekről) mindig megpecsételték, megerősítették valamilyen formai elemmel (pl. szerződéskötés, vérszerződés stb.) Ez mutatta a felek elköteleződését, felelősségvállalását.
Erről szól a házasságkötés is – az elköteleződés megerősítéséről. Arról az elköteleződésről, amiről a Biblia így ír: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.”
Radnóti Zoltán
rabbi
A Talmud szerint a teremtéskor a férfi és a nő egy volt, majd ketté váltak, és a házasság pillanatában újból egyesülnek. A végső cél természetesen az, hogy amikor eggyé válnak, idővel el is érkezzenek egy pillanathoz, amikor mindkét fél úgy már teljesen érzi, hogy a másikhoz tartozik, hogy ők valóban egyek, társlelkek (héberül: basher), és nem tudják elképzelni egymás nélkül az életüket.
Ám ehhez valahol el kell kezdeni ezt az utat. Ez az esküvő.
A héber jogban a házasságot „hüpe-kidusin”-nak, azaz „megszentelésnek” nevezik. A vőlegény az esküvői baldahin alatt – két tanú előtt – ezt mondja a lánynak: „legyél nekem megszentelve … Mózes és Izrael törvényei szerint”. Azaz a zsidó esküvő lényege nem a buli, hanem ez a mondat, ami elhangzik. Egymás megszentelése. Mit jelent ez? Hogy a partneremet mindenki felé emelem.
Amikor a házasság megköttetik, akkor a férfi átad a feleségének egy házassági szerződést, amiben a férj kötelezettségvállalása van, majd a barátok elmondanak hét áldást.
„Ennyi” az egész… Ám ebben a rövid szertartásban – ami elválasztja az „esküvő mentes” élettől az „esküvős” életet – benne foglaltatik mindaz, amit a pár egymásnak megígér. Az áldások, a megszentelés, a közös ház, azaz a baldahin, ami alatt az esküvő megtörténik.
Azaz zsidó házasság egyik kulcsa tehát a szentség felfedezése és megtartása. A férfi és a nő természetes kapcsolatán kívül a házasságnak egy harmadik szereplőt is hordoznia kell: az Örökkévalót.
Tudjuk pontosan, hogy a cél olyan érzelem és együttlét elérése, amely egész életünkben erősödik. A zsidó vallás alapján élő párokat a hagyomány sok olyan törvénnyel támogatja, ami által a közös életüket. az apró és mindennapi cselekedetek is éltetik. Ezek közül a legelső maga az hagyományos esküvő, amivel kinyilvánítom, hogy ennek a 3500 esztendős vallásnak fényében szeretnék élni, majd utána jön az egymással való osztozás és törődés, és az egymás iránti tisztelet.
Gandharvika Préma déví dászí (Szilaj Péterné)
vaisnava (Krisna-hívő) lelkész
Természetesen, mint ahogyan minden vallás, a férfi-női kapcsolatnak a házasság által szentesített változatát javasoljuk és fogadjuk el.
A házasság intézményének fontosságát kétféle szempontból közelíthetjük meg: egyéni, és társadalmi nézőpontból. A nők a védikus társadalmi berendezkedés, azaz a varnásrama szerint életük minden szakaszában egy férfi védelme alatt állnak, legyen az az apjuk, a férjük, a bátyjuk, vagy a fiuk. A férfiak azonban választhatnak, hogy Istennek szentelt életüket cölibátust fogadott szerzetesként élik le, vagy – ha nem tudják csupán távolról tisztelni a hölgyeket, akkor – megházasodnak. A varnásrama rendszerben a férfi csak olyan módon fogadhatja el egy nő társaságát, ha felelősséget is vállal érte, és a születendő gyermekekért. A házasság formájában történő együttélés egy olyan kölcsönös viszony, melyben minden fél jól jár: a férfi kimutathatja erejét és menedéket nyújthat, a nő a biztonságos közegben megélheti az anyaságot és szerető gondoskodásával összetarthatja a családot, így a gyermek a társadalom kiegyensúlyozott, kötelességtudó, és hasznos tagjává cseperedhet.
A felelősség nélküli együttélés híján van mindezeknek az elemeknek. Amikor a társadalom alapkövei, a családok vagy nem léteznek, vagy nem szilárdak, az egész építmény inog, majd szép lassan összeomlik. A férfiak méltóságukat vesztik, a kihasznált nőket felemészti a testi-lelki biztonságért való küzdelem, a gyermekek pedig gazdátlanul, talajt nem érve lebegnek és sodródnak a térben, nélkülözve mindazt a figyelmet, törődést és kiszámíthatóságot, mely egyéni jövőjüket, és egyben társadalmunk egészséges jövőjét is megalapozná. Épp abban a korban élünk, amikor mindennek sajnos már szemtanúi is lehetünk.
Levonhatjuk tehát a következtetést: a felelősség nélküli, élvezeteket középpontba helyező együttélés a társadalom egyik betegsége.
Dr. Tóth Csilla
muszlim hitoktató
Az iszlámban a házasság nagyon fontos dolog, szinte vallási kötelességnek tekinthető. Minden muszlim számára – aki képes rá – kifejezetten ajánlott házasságot kötni.
A házasságkötés a családalapítás első lépése, a család pedig a társadalom építőköve. Erős, egészséges, erkölcsös társadalmat csak erős, egészséges, erkölcsös családokból lehet építeni.
Az iszlám előírja a családtagok jogait és kötelességeit, ezzel mindenki számára biztonságot nyújt. Ez a biztonság és kiszámíthatóság szükséges ahhoz, hogy a házastársak megleljék egymásban a megnyugvást, melyről Allah a Koránban beszélt: „És (Allah) jelei közé tartozik az, hogy magatokból házastársakat teremtett számotokra, hogy megnyugvást találjatok náluk, és szeretetet és könyörületet rendelt el közöttetek. Bizony jelek vannak ebben azok számára, akik elgondolkodnak.” (30:21)
Házasságon kívül az iszlám nem engedélyez kapcsolatot férfi és nő között, hiszen ez nem biztosítja a fent említett előnyöket, ugyanakkor számtalan rossz forrása.
Ezért a házasság az iszlámban komoly dolog, megkötésekor a házasulandók egymásban életük párját látják, és a házasság során mindent megtesznek azért, hogy ez a kapcsolat valóban álmaik beteljesülését, megnyugvást és békét jelentsen.
Tudni kell azonban azt is, hogy a muszlimok számára a házasság nem szent és felbonthatatlan. Bár a válás nagyon utálatos dolog az iszlámban, de ha minden erőfeszítés ellenére a házasság folytatása több kárt okoz, mint amennyi a haszna, akkor ez nyújtja a megoldást.
