Nemcsak a színház- és filmvilágban lehet visszaélni a hatalommal, hanem bárhol, bármilyen emberi kapcsolatban. Lássuk, mit érdemelnek a hatalmukat rosszul használók és hogyan kellene jól alkalmazni ezt az erőt. Vallási tanítókat kérdeztünk.
A konkrét kérdésünk így hangzott:
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Darvas István
rabbi
A vezetőkkel szemben a zsidó hagyomány több olyan elvárást, követendő mintát is megfogalmaz, melyek betartásával elkerülhető, hogy visszaéljenek az Isten és a közösség által rájuk bízott hatalmukkal. Sajnos nem mindenki követte, követi ezeket a bibliai utasításokat, de
A tórai hősök közül Ábrahám és felesége, Sára voltak talán az elsők, akiknek – nem is egyszer – szembesülni kellett a problémával. A házaspár kétszer került olyan helyzetbe, hogy az asszony megtetszett egy nagyhatalmú embernek, ami önmagában nem lett volna baj, az viszont igen, hogy megpróbáltak a megengedettnél közelebbi viszonyba kerülni vele.
Az első eset viszonylag gyorsan végződött, mert azt olvassuk, hogy „az Örökkévaló sújtotta Fáraót nagy csapásokkal, és a házát, Száráj, Ávrám felesége miatt”, aki ennek hatására elengedte a házaspárt. A második elkövető, Ávimeleh, Gerár királya volt, ebben az esetben Isten úgy fejezte ki véleményét a dologról, hogy meddővé tett minden nőt a birodalomban, egészen addig, mígnem “Ábrahám imádkozott Istenhez és meggyógyította Isten Ávimelehet, a feleségét, szolgálóit, hogy szültek” (1Mózes 20:17).
Az uralkodó is szabadon engedte Ábrahámékat, viszont a történet másik vonatkozására is érdemes figyelnünk, jelesül arra, hogy Ábrahám imát mondott a bűnösért.
Minden hívő számára emlékeztetőül szolgálhat, hogy
Farkas Pál
buddhista tanító
A Buddha tanítása szerint a hatalom felelősség mindazok irányába, akiket e hatalomnak gyakorlásával megbíztak.
A szenvedéstől való megszabadulás nemes nyolcas útján járó embernek elsőként az erényes élet területén kell előrejutnia: cselekedeteiben kerülni az ártó szándékot, mások javainak eltulajdonítását, a vágyott dolgokra irányuló mértéktelenséget, a tudatot kedvezőtlenül befolyásoló szerek használatát és a helytelen beszéd minden formáját.
A világi követőknek adott tanácsaiban általánosságban a bizalom, a nagylelkűség, a nagyvonalúság és a józan ész szerepét, valamint a barátság fontosságát emeli ki. Másrészt igen pontosan meghatározza, mivel tartozik egymásnak szülő és gyermek, tanuló és tanító, férj és feleség, barát és barát, vezető és beosztott, mester és tanítvány.
Akár világi követőkről, akár szerzetesekről legyen szó, az emberek közötti érintkezés és kapcsolódás első és legfőbb szabálya
Cselekedeteivel az ember maga fölött mond ítéletet, hiszen az akaratlagos cselekedetek, a karma, minden esetben előbb-utóbb megtermi gyümölcseit, amelyek jellegében mindig a kiváltó oknak megfelelőek lesznek. A magyar népi bölcsesség úgy mondja ezt: ki mint vet, úgy arat.
Galgóczi István
muszlim hitokató, arabista, politológus
A muszlimok napjában többször is elmondják:
De ezzel, azt gondolom a többi vallás is egyetért, Istentől kapjuk a hatalmat, ami egy kiváltság, és kegy, mert lehetőségünk van vele (általa) istent játszani. A hatalmat sokan sokféleképpen értelmezik, a hírek alapján, egyeseknek afrodoziákum.
A bűnt elkövetőt a tette alapján ítélik meg.
Súlyosbítja a büntetést, ha az elkövető visszaélve a hatalmával követi el a bűnt. Mert így – véleményem szerint –
Mit lehet tenni, hogy megfékezzék az embert? Sokan, sokfélét javasoltak, csináltak, de mint látjuk, még mindig nem találták meg a legjobb módját a hatalommal való visszaélés elkerülésére. Igaz, a muszlimok egyszer már sikeresen legyőzték a „politikust”.
i.sz. 762-ben felépült Bagdad, a birodalom új fővárosa, ami a perzsa kultúrkörbe tartozott. A kalifákra nagy hatással volt Perzsia kultúrája. Csodálattal hallgatták II. Kürosz, Dáreosz, és Xerxész történeteit, és titkon irigykedtek rájuk, mert azt csináltak, amit akartak. De a kalifákat korlátozták Isten emberei, akik jól ismerték a Koránt, és a Saríát, és határozottan felléptek az uralkodói önkény ellen Isten, és a nép oldalán. Ez nem tetszett al-Mámún kalifának (megh.833), és bevezette a „Korán teremtettségének” tanát. Ha a Korán teremtett – mondta a kalifa – ugyanolyan teremtmény, mint bárki más, tehát – érvelt tovább – úgy értelmez(het)em a szent sorokat, ahogy akarom, és azt csinálok, amit akarok, senkit sem kell megkérdeznem. Az uralkodói önkény, a vallás megcsúfolása nem tartott sokáig, mert 849 vagy 851 – a dátum vitatott – visszavonták a teremtettség dogmáját.
Hát ezért van az iszlám világában olyan nagy szerepe a vallási értelmiségnek, és nem nagyon akaródzik a vallást és az államot külön választani.
Kustárné Almási Zsuzsanna
református lelkész
A hatalom gyakorlására vonatkozó tanítások, gondolatok szerteágazóak, hiszen maga a hatalom is sokféle lehet, az emberi élet különböző területeit érinti. A társadalom minden szegletében beszélhetünk hatalmi viszonyokról, amelyeknek alapja lehet szellemi–lelki, illetve fizikai–testi. Általában véve
A Szentírás és az azon alapuló reformátori tanítások a hatalmat nem a földi viszonylatokból kiindulva szemlélik, hanem felülről, azaz Istentől jövő adományként értelmezik. „Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, az az Istentől elrendeltetett” – mondja Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelében (Róm13,1).
Ez legitimálását is jelenti a mindenkori hatalomnak, de csak abban az értelemben és mértékben, amennyiben a hatalom megóvja az emberi életet, a társadalmakat a káoszba fordulástól. Bibliai értelemben véve tehát a hatalom a legnagyobb felelősséggel járó isteni megbízatás, melyet az a Krisztus töltött be maradéktalanul, akinek adatott „minden hatalom mennyen és földön”, és aki ezt a teljhatalmat nem fölényként értelmezte, hanem szolgálatként.
és eredeti rendeltetésével szemben nem az életet és a jó értelemben vett rendet szolgálja, hanem éppen káoszt, visszaéléseket, zsarnokságot teremt. A másokkal, másikkal szemben elkövetett tettekért természetesen a jogrend, a törvények szerint kell felelnie mindenkinek. Az igazságszolgáltatás földi rendje lehetőséget biztosít az embernek a törvénytelenségek, megaláztatások leleplezésére. Ezzel szemben a bibliai tanítások óva intenek az egyéni bosszúállástól és megtorlástól.
„Bölcs az, aki a valóságot úgy látja, ahogyan az ténylegesen van, aki a dolgok alapján áll. Bölcs tehát csak az, aki a valóságot Istenben látja… Nem eszmények, programok, nem a lelkiismeret, a kötelesség, a felelősség vagy az erények, hanem egyes-egyedül Isten tökéletes szeretete képes szembesülni a valósággal és legyőzni azt.” (Bonhoeffer)
Gandharviká Préma déví dászí (Szilaj Péterné)
vaisnava (Krisna-hívő) lelkész
Szentírásainkban számtalan olyan történettel találkozunk, amiben a szereplők konfliktushelyzetbe kerülnek, olyanba is akár, amiben az alattvalók a feljebbvalóik sanyargatásaitól szenvednek. Hol egy démonikus király bántalmazza a saját gyermekét, hol gyilkosságokat követ el fék nélkül, hol az ellenkező vallásúakat kínozza és üldözi. Mindezek, ahogy látjuk, manapság is előfordulnak a világ különféle részein.
A védikus korban, több ezer évvel ezelőtt a társadalmi berendezkedés tette lehetővé azt, hogy a „fékek és egyensúlyok” érvényesüljenek. Noha a társadalom fejét a bráhmanák, azaz papok alkották, a világi hatalmat mégsem ők gyakorolták, hanem az uralmon lévő ksatriják, akik azonban kötelesek voltak követni a bráhmanák iránymutatását. Így
Uralkodók esetében a legtöbb esetben a tróntól való megfosztás volt a megoldás, szélsőséges esetben a halálbüntetés.
Volt azonban olyan is, amikor a vérengzéseknek az szabott határt, hogy az uralmával visszaélő uralkodó megkapta egy különleges lelki tanító szent társaságát és tanítását. A leginkább tanulságos történet számomra ez, hiszen
A büntetést a legtöbb esetben nem mi, emberek mérjük ki a rossz útra tévedtek számára, mert az Úr által teremtett természeti törvények – például a karma törvénye – gondoskodik arról, hogy fennmaradjon az egyensúly és az igazság a világban.
A legjobb módja tehát a hatalmi visszaélések megfékezésének az, hogy a vétkest felvilágosítjuk, mire számíthat a jövőben saját közeli, vagy akár életek távlatában számítható sorsát illetően, így ő felelősséggel dönthet, hogy életét milyen irányba folytatja.
