A különböző vallásokban sok esetben megjelennek olyan szabályok, amelyek a hívők, gyakorlók külső kinézetével kapcsolatosak. Kíváncsiak voltunk, hogy vannak-e, és ha igen, akkor miért és milyen szabályok a haj-, és a szakállviseletre vonatkozólag. Erről kérdeztük ezúttal a vallások tanítóit, hogy az Isten tudja cikksorozat ars poeticájához hűen, ezúttal is autentikus forrásból kapjunk válaszokat.
A konkrét kérdésünk így hangzott:
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Galgóczi István
muszlim hitoktató, arabista, politológus
Általában a muzulmán férfiről mindenkinek egy szakállas férfi jut az eszébe. Tény, sok muszlim férfi szakállt növesztve él, hiszen a Prófétának is volt szakálla. Igaz erre való utalást nem találunk a Koránban, csak prófétai mondásokban, hadíszokba. Sokan azzal magyarázzák a szükségességét, hogy ez a férfiasság jelképe, illetve utalnak arra a koráni sorra (ája), hogy követni kell a prófétát. Mások a szakáll mögött azt látják, hogy anno a szakáll jelképezte a kulturált férfit, ezért a mában már nem ragaszkodnak hozzá. (A cikk írója is borotválkozik).
A szakáll hosszát illetően eltérések vannak a különböző jogi iskolák között. A támogatók abban egyetértenek, hogy azon illik igazítani, és a bajuszt is nyírni kell. Vannak, akik csakis a hosszú szakállt javasolják, de a síita iszlámban megelégednek a két-három napos hosszúsággal is. Érdekes, a legtöbb vallási vezetőnek ápolt, nyírt szakálla van, és nem földig érő.
A XX. században európai hatásra komoly változás történt a muszlimok között. Sokan levágták a szakállukat, és csak bajuszt viseltek, majd a bajuszt is levágták. Napjainkban a szakáll a szalafizmus, a hagyományokhoz való ragaszkodás szimbóluma, és sok országban az állam által nem preferált. A Mubaraki érában állami tisztséget nem is tölthettek be szakállas férfiak Egyiptomban, és az egyiptomi al-Áhrám napilap is egy terroristává lett férfiről azt írta, hogy „szakállt növesztett”, azaz elkezdett szélsőséges gondolatokat vallani. A szalafizmust képviselők Indonéziában, Malajziában ha nem teljes arcot fedő szakállt, akkor csak kis kecske szakállt viselnek.
Hagyományosan a nő haja hosszú, a férfié rövid, de a XX. században itt is komoly változások történtek. Muszlim férfiak növesztik a hajukat, és nők vágja rövidre, fél rövidre, miközben kendőt sem kötnek.
Köves Slomó
rabbi
A jellegzetes zsidó haj- és arcszőrzet-viselet forrását magában a Bibliában találjuk: „Ne nyírjátok kerekre hajatok szélét és ne rontsd el szakállad szélét.” (3Mózes 19:27.) – írja a Tóra. A tilalom mikéntjéről és okáról azonban megoszlik a kommentárok véleménye, és itt érdemes a pajeszt és a szakállat külön választani.
A pajesz, mármint a „hajatok széle”, a fejszőrzetnek azt a kis részét jelöli, ahol a haj és a szakáll találkozik egymással. Ez ugyanis az a pont, aminek a levágásával a hajunk aljának vonala egy körré lenne. A legtöbb vélemény szerint a tilalom oka, hogy ne hasonlítsunk a bálványimádók papjaihoz, akiknek szokása volt a gomba frizura (Misne Torá, Bálványimádás tilalmainak szabályai 12:1, 7.). A pajesz hajatlanná nyírása tehát tilos, függetlenül attól, hogy az milyen eszközzel történik. Az hogy a pajesz mennyire legyen hosszú, már eltérő szokások függvénye.
A szakállal azonban már más a helyzet. A legtöbb vélemény szerint (Talmud, Mákot 20a) a tilalom kizárólag a borotvára vagy a csipeszre vonatkozik – itt ugyanis a Tóra „rontás” kifejezést használja, ami a gyökerestül való kitépésre utal. Ollóval tehát lehet vágni a szakállat. Így, sok vallásos zsidó használ olyan elektromos borotvát is, amely kis ollók logikájával működik.
A szakáll borotválásának tilalma kapcsán megoszlanak a vélemények a tilalom okáról. Maimonidesz szerint (uo.) ez is a bálványimádó szokások elutasítása. Mások szerint a zsidók jellegzetes megjelölése az ok (Dvárim rábá 2:18.). Egy harmadik vélemény szerint (Cemách cedek, Jore déá 93.) a tilalom a „ne öltsön férfi asszonyruhát” (5Mózes 22:5.) tilalmába illeszkedik. Ugyanis aki megszabadul arcszőrzetétől, az olyan mintha női ruhát öltene. E szerint a vélemény szerint az ollóval való borotválkozás is tilos, hiszen a sima arcbőr így is előáll.
A zsidó misztika tanítsa szerint a szakáll az isteni könyörület metaforája, és mint ilyen az áldás megtestesítője. Így a kabbala tanításait követő zsidók, például a haszidok soha, egyáltalán nem vágják a szakállukat.
Oláh Miklós
görögkatolikus lelkész
A Biblia első részében (Ószövetség) elég sok erre vonatkozó előírás van, de a kereszténységet (Újszövetség) ez egyáltalán nem érinti. Pál apostol még az írja: „Nem tanít-e maga a természet arra titeket, hogy ha a férfi hosszú hajat növeszt, szégyenére válik?” (1Kor 11. 14) Ez nem tűnik egyházi szabályzatnak, mint inkább természetes látásmódnak, illetve a még ószövetségi szemléletnek. Az első századok kegyetlen üldözései között aztán természetes, és érthető, hogy ez a kérdés fel sem merült a mindennapokban.
Később azután már egyáltalán nincs is erről szó az egyházi törvénykezésben. Az ikon-festészet Krisztust vállig érő hajjal, szakállal ábrázolja, és ugyanígy a szentek többségét is, minthogy korukban ez volt az elfogadott.
Mivel nincs egyházi előírás erre vonatkozóan, azt lehet mondani, hogy az adott kor szokását, szemléletét élik meg a keresztények. A világ minden részében van elfogadott magatartás az öltözködésben, viselkedésben, és van bizonyos csoportok, közösségek bevett gyakorlata, önjellemzése, megkülönböztetése, vagy úgy is mondhatnánk: vannak bizonyos jelvények. Ezek közé tartozhat a haj- és szakáll-viselet is.
Általános szabályzat tehát nincs a katolikus egyháznál e tekintetben. Az elmúlt, bő egy évszázadban nem volt jellemző a hosszú haj férfiaknál, sem bajusz, szakáll-viselés. Most kezd újra elterjedni, és így megjelenik egyház-férfiaknál is, de nem ezen múlik az evangelizáció! A kor nyelvén kell szólnunk, hogy megértsenek, de a lényeg a mondanivalónk tartalma.
Gandharviká Prémá déví dászí (Szilaj Péterné)
vaisnava (Krisna-hívő) lelkész
A hagyományos indiai kultúrában az öltözködésre is vonatkoztak bizonyos szabályok, ahogyan az élet valamennyi területére. A szabályok segítik az embert abban, hogy helyesen tudja megítélni, mi a helyes és helytelen, azaz mi az, ami segíti őt élete céljának beteljesítésében, és mi az, ami akadályozza.
A kinézetnek az indiai tradíció szerint nagy jelentősége volt, és ennek nyomai a nyugatiasodás ellenére még a mai Indiában is fellelhetőek. A ruházat színe, az ékszerek, a hajviselet, a homlokra festett jelképek mind-mind első ránézésre elárulták az emberről a származását, vagyoni helyzetét, családi állapotát, vallását. Ezek szolgáltak alapul az emberi interaktusokban, az egymás iránti tisztelet kifejezése során.
A Krisna-hívők világszerte követik e kifinomult lelki kultúra elemeit, legyen szó öltözködésről, hajviseletről, szimbólumokról. Gondoljunk csak a hölgyek által viselt szárira, a homlokukat díszítő piros pöttyre (bindi), vagy a sárga festékkel szintén a homlokra festett csíkra (tilaka). A Krisna-hívők az érzéki élvezetről történő lemondás útját járják, amiben a tisztaság elveinek betartása segíti őket. Ebbe beletartozik mind a tiszta, azaz erőszakmentes és megszentelt ételek fogyasztása, mind a gondolatok tisztaságának védelme, de ide sorolható a külső tisztaság is, ami a mosott ruházat és a rendszeres tisztálkodás mellett a férfiak esetében a fej kopaszra nyírását, a szakáll és a bajusz leborotválását is magában foglalja. A Krisna-hívő férfiak által meghagyott hajtincs pedig az egyistenhit kifejezése.
A viselet nemcsak a külvilág felé közöl rólunk információkat, hanem befolyásolja az énképünket is. Amikor például egy rendőr egyenruhát vesz fel, az segíti őt abban, hogy ezzel a szerepével azonosítsa magát. Így ha valaki bajba kerül, mindjárt tudjuk, hogy őhozzá fordulhatunk segítségért. Egy Krisna-hívő Isten szolgájaként azonosítja magát és viseletével mind maga, mind a környezete felé jelezni kívánja ezt, hogy az emberek bátran megközelíthessék őt lelki témájú kérdéseikkel.
Végh József
buddhista tanító
A buddhista hagyományokban, azon kívül, hogy a szerzetesek haját és szakállát leborotválják, nincs külön rendelkezés arra, hogy aki nem szerzetes, hogyan viselje a haját vagy a szakállát. Sok országban jelen van Buddha tanítása, és ezen a téren mindegyikben megőrizték, az esetenként egymástól nagyon is eltérő helyi szokásokat. (Gondoljunk csak a kínaiakra és az indiaiakra, vagy a mongolokra és a vietnamiakra.)
A szerzetesek fogadalmaiknak megfelelően nem foglalkoznak világi ügyekkel, ehhez kapcsolódik szőrzetük levágása. Elfordulván a világi értékek felől, nem a külsejük díszítésével, hanem a belső világ rendezésével és megtisztításával foglalkoznak. A szerzetes esetében – és a világi ember esetében is – valójában úgy, hogy sem nem becsülik alá, sem nem becsülik túl a világi teendőket.
A világiaknál ehhez kapcsolódóan van egy jelképes hajvágás, ami, sok esetben, ha nem tudunk róla, észre sem vehető: amikor valaki Buddhához, a Tanításához és a Közösségéhez fordul menedékért, jelképesen levágnak egy tincset a hajából, hasonló okból, mint a szerzetesek esetében. A világi embereknek azonban messze nem kell olyan sok szabályt betartani, mint a kolostorban élő gyakorlóknak.
