Az 1956-os forradalom egyik célja az elnyomó és igazságtalan diktatúra megszüntetése, felszámolása volt. Egy forradalom, egy elnyomó rendszer elüldözése az esetek jelentős többségében azonban erőszakkal jár, számos lelkiismereti és morális kérdést vet fel. Kíváncsiak voltunk hát, hogy mit mondanak a lelki élet tanítói a különböző vallások képviselői ezzel kapcsolatban.
A konkrét kérdésünk így hangzott:
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Darvas István
rabbi
Az elnyomó rendszer elleni lázadásnak a hagyományhű zsidók körében Hanukka örök emléket állít, hiszen ilyenkor nem csak az ünnep Istenhez kapcsolódó csodáira emlékezünk, hanem a szeleukidák elleni felkelés elindítójára, Mattitjahu-ra, öt remek fiára, és fényes győzelmükre. Persze a háborús győzelem sem lett volna elképzelhető a Teremtő segítsége nélkül, de akaratának végrehajtóira is kiterjed a hálateli emlékezés. Istenfélő embernek több problémája is lehet azzal, hogy háborúba menjen, ezek közül az első az emberölés tilalma. Az elnyomók elleni harc, különös tekintettel arra az esetre, ha az elnyomottak fizikai biztonsága is veszélyben van, más megítélés alá esik a zsidó jogban, ugyan nem lehet minden helyzetet egyformán értékelni, de az esetek döntő többségében jogos önvédelemnek, vagy kötelező előírás (micva) teljesítésének számít az életünket veszélyeztető hatalom elleni felkelés. A háborúskodással kapcsolatos másik kétely abból fakadhat, hogy az idegen hatalom esetleg Isten akaratából – büntetés gyanánt – uralkodik felettünk? Természetesen elképzelhető, de akkor az sem kizárható, hogy a felkelés is a Teremtő akaratából tört ki. A próféták korának régen vége, Isten akaratáról csak sejtéseink lehetnek. A harmadik kérdés: ha egy felkelés elbukik, akkor kijelenthető, hogy Isten nem támogatta a felkelőket? Természetesen igen, de nem elfeledkezve arról, hogy egy háborúnak nem feltétlenül akkor van vége, amikor a győztes fél kihirdeti a győzelmét. Végső győztest mindig Isten hirdet, és ha egy rendszer elbukik, a felkelők vágya pedig teljesül, akkor az isteni akarat vizsgálatának szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a hősök évtizedekkel korábban meghajoltak a túlerő előtt, mert végül mégis ők győztek.
Farkas Pál
buddhista tanító
Bevezetésül álljanak itt Mahá Ghószananda, a legendás kambodzsai buddhista nagymester szavai: „Kambodzsa mély szenvedést élt át. Ebből a szenvedésből születik a nagy együttérzés. A nagy együttérzéstől békés lesz a szív. Egy békés szívtől békés lesz az ember. Egy békés embertől békés lesz a közösség. Egy békés közösségtől békés lesz a nemzet. Egy békés nemzettől békés lesz a világ. Legyen minden lény békés és boldog!”
A Buddha egyik alapvető tanítása, a karma törvénye, az emberi szándékot állítja az ok-okozatiság törvényének középpontjába, kiemelve ezzel az emberi felelősséget. A szándék tudatossága alapvető a szabaduláshoz, ennek kulcsa pedig annak megértése, hogyan függnek a szándékok a tudatállapotoktól. „Minden lény tettei birtokosa, tettei örököse, tettei öléből születik, tetteihez kötődik, tettei a menedéke” – hirdeti több tanítóbeszédében.
A visszavágás, büntetés, bosszú eleinte mindig kézenfekvőbbnek tűnik, a gyors érzelmi reakció gyakran az értelemből származó válasz elé igyekszik férkőzni. Iskolázott elme szükséges ahhoz, hogy ne zsigeri válasz szülessék, és a Buddha nemes elhatározásról, éber tudatosságról és helyes összeszedettségről, azaz a meditációról szóló tanítása éppen ezt a lehetőséget tárja követői elé.
Ami nem jelenti azt, hogy a hétköznapi ember szélsőséges helyzetekben ne védhetné meg magát vagy másokat, de a védekezésnek mindig arányosnak és a lehető legkisebb kárt okozónak kell lennie. Mégis, még szélsőséges helyzetekben is segíthet a higgadtság és bölcsesség, amely megpróbálja megérteni és megelőzni az erőszakot, és alternatívát teremteni a megoldásra. A Buddha azt kérdezi a Dhammapada kommentárjának egyik történetében a Róhiní folyó vizének megosztása miatt egymásnak feszülő két szomszédos ország uralkodóitól: „Vajon mi fontosabb, a víz vagy a vér?” – megakadályozva ezzel a vérontást, belátásra késztetve és békés megoldásra bírva a birodalmak vezetőit.
Madhupati dász (Mérő Mátyás)
vaisnava (Krisna-hívő) lelkész
A Védákon alapuló társadalomban négy osztály volt, amint azt Maga Krisna is elmondja a Bhagavad-gítában: a brahmanák osztálya, akik a papok és tanítók (a társadalom feje); a ksatriják, a királyok, katonák és állami vezetők osztálya (a társadalom karjai); a vaisják, akik gazdálkodnak, kereskednek és a tehenekről gondoskodnak (a gyomor); valamint a súdrák, a munkások, akik a többi osztálynak dolgoznak (a társadalom lábai).
Ebben a rendszerben a királyok a hatalmukat a brahmanák tanácsai által szabott keretek között gyakorolták. Legitimációjukat a brahmanák iránti engedelmességük, valamint saját jámbor és szent életük adta. A brahmanák kellő figyelemmel viseltettek a nép igényei és sorsa iránt, tanácsaik többek között az állampolgárok jólétére összpontosítottak.
A Srímad Bhágavatam nevű szentírás szerint előfordult, hogy nem megfelelő király került a trónra. Anga király korai halála után például az interregnum kedvezett a bűnözés elterjedésének, és égetően szükségessé vált egy új király választása. Annak ellenére, hogy kegyetlensége és vadsága ismeretes volt, a brahmanák jobb híján Véna királyt emelték a trónra, aki azonban nemcsak a bűnözés ellen lépett fel rendkívül kegyetlenül, hanem betiltotta a vallásgyakorlást is. Ezzel lényegében szembeszegült a brahmana osztállyal, akiknek a tanácsait követnie kellett volna. A brahmanák, belátva, hogy nem megfelelő személyt választottak, átkukkal elpusztították a bűnös királyt.
A populáris engedetlenség, a lázadás tehát az ősi indiai társadalomban nem ismert, de nem is szükséges, mert megvan a rendszere a korrekciónak. A brahmana osztály van felruházva a királyválasztás jogával, ugyanakkor tagjai sohasem veszik magukhoz a hatalom gyakorlását, mert ez a ksatriyák feladata. Így valósul meg a védikus társadalomban az abszolút hatalom kontrollja.
Oláh Miklós
görögkatolikus lelkész
A Magyar Katolikus Katekizmus 317 kérdés-feleletben foglalja össze a katolikus hit legfontosabb tudnivalóit. Ott ezeket a válaszokat találjuk a feltett kérdésekre:
„A politikai hatalom elnyomásával szembeni ellenállás törvényesen csak akkor nyúlhat fegyverhez, ha az alábbi föltételek együttesen megvannak:
1. az alapvető emberi jogokat bizonyosan, súlyosan és huzamosan megsértik;
2. megkíséreltek minden más megoldást, de eredménytelenül;
3. súlyosabb zavargások provokálása nélkül;
4. megalapozott remény van a sikerre;
5. jobb megoldásokat ésszerűen lehetetlen várni.
A haderővel történő törvényes önvédelem szigorú föltételeit nagyon komolyan mérlegelni kell. Az ilyen döntés súlyossága az önvédelmet az erkölcsi törvényesség nagyon szigorú föltételeihez köti. Egyidejűleg kell együtt lennie a következő föltételeknek:
– a támadó fél által egy nemzetnek vagy a nemzetek közösségének okozott kár tartós, súlyos és kétséget kizáró;
– a megfékezésre bevetett minden egyéb eszköz használhatatlan vagy hatástalan;
– a kedvező kimenetelnek komoly esélyei vannak;
– a fegyverek alkalmazása nem okoz súlyosabb kárt és zavart, mint maga a megszüntetendő rossz. A modern pusztító eszközök hatékonysága nagyon súlyosan esik latba e föltétel mérlegelésében.
Erkölcsileg köteles ellenállni mindenki olyan parancsoknak, amelyek ,,népirtást” rendelnek el.
Az emberölés tilalma nem zárja ki, hogy a jogtalan támadót ártalmatlanná tegyék. A törvényes önvédelem súlyos kötelessége azoknak, akik mások életéért vagy a közjóért felelősek.
A cél mindig elsősorban a béke. „Nem fáradunk bele annak ismétlésébe, hogy Isten neve soha nem igazolhatja az erőszakot. Egyedül a béke szent, a háború sohasem!” – mondta Ferenc pápa Asszisziben.
Sulok Zoltán Szabolcs
muszlim hitoktató
Az iszlám tanítása szerint az emberiség egy család, ahol az embereket kizárólag cselekedeteik különböztetik meg egymástól. Mohamed Próféta (béke legyen vele) azt mondta: „Egyetlen embernek sincs előjoga egy másikkal szemben, csakis a jótettek által.” Ennek értelmében az emberek vezetőit az általuk viselt felelősség nem emeli az emberek fölé, nem jogosítja fel őket arra, hogy mások jogait csorbítsák. A vezetőknek saját magukkal szemben ugyanazokat a kritériumokat kell alkalmazniuk, mint a többi emberrel szemben, ahogy Allah mondta a Koránban: „Jámborságra akarjátok fölszólítani az embereket, s [ugyanakkor] elfeledkeztek magatokról, holott olvassátok az Írást? Hát nem éltek az eszetekkel?” (2:44)
Ha a vezetők letérnek az igazság útjáról és túlkapást követnek el saját népük vagy más népek ellen, akkor ezt kötelező megakadályozni. Mohamed Próféta (béke legyen vele) arra utasította az embereket, hogy szálljanak szembe a rossz és elvetendő dolgokkal: „Aki egy elvetendő dolgot lát közületek, az változtasson rajta a kezével, ha nem képes erre, akkor változtasson rajta a nyelvével (beszéddel), ha nem képes erre, akkor változtasson rajta a szívével, és ez a leggyengébb hit!” (Muszlim) Ennek értelmében a hívő nem maradhat közömbös egy igazságtalan, elnyomó rendszerrel szemben, akkor sem, ha annak rossza őt nem is érinti, hiszen az elvetendő megváltoztatása – lehetőségeihez mérten – vallási kötelezettsége.
A Korán azt is kijelenti, hogy akit alapvető emberi jogaitól (élet, vagyon, lakóhely, vallás) akarnak megfosztani, jogosan bocsátkozik ellenállásba és harcol jogaiért, mivel ez a harc tulajdonképpen az elnyomás és az igazságtalanság megszüntetése érdekében zajlik: „Mi lelt hát titeket, hogy nem harcoltok Allah Útján, és az elnyomottakért a férfiak, a nők és a gyermekek közül, akik azt mondják: Urunk! Vigyél ki minket ebből a településből, melynek lakói igazságtalanok! Adj nekünk Tőled való támogatót, s adj nekünk Tőled való segítőt!”(Korán, 4:75)
Így a szabadság kivívása érdekében lehet harcolni, de túlkapást elkövetni tilos (Korán 2:190), továbbá ha az ellenfél hajlik a békekötésre, akkor az iszlám szerint kötelező békét kötni vele az igazság és a méltányosság alapján. (Korán 4:90 és 49:9)
