A tánc és a vallások

Ha a táncra és a vallásra gondolunk, akkor elsőre közel sem biztos, hogy találunk bármilyen közös halmazt az emlékeinkben, de ha egy kicsit jobban belemegyünk, akkor már úgy is tűnhet, hogy két nagyon szorosan kapcsolódó területről van szó. Mi most belegondoltunk,

aztán megkérdeztük:

Miként viszonyul az ön vallása a tánchoz? Van-e kimondottan a tánccal kapcsolatos tanítás a vallásában?

Cser Zoltán, buddhista tanító

A tánc az egyik legősibb kifejeződési forma, amely mindig is kiemelt szerepet öltött be a mágikus kultúrákban. A táncban az erők átalakulnak, az érzelmek kinyílnak, az ember szórakozhat, élvezheti a mozgást de mélyebb, ősibb rétegeivel is találkozhat, ezért a tánc fontos szerepet töltött be a szakrális hagyományokban egyaránt.

A tánc vágykeltő hatása miatt tiltott volt a szerzetesi rendszerekben, helyette sétáló meditáció, zarándoklat, szent helyek körbekerülése volt egyfajta táncnak tekinthető. A szeretet és együttérzés módszere lényegi alap a mahájána módszerében, itt ugyanis nem magunkkal foglalkozunk, mint ahogy azt egy szerzetes esetében látjuk, hanem a gyakorlat a másokkal való törődés, tanítás gyógyítás körében zajlik. A mahájána, vagy északi buddhizmus világában már megtaláljuk a szent táncokat, például Vietnamban a virág felajánlás táncait, Japánban a híres Zászló-táncot, valamit a szellemek ünnepén az Obon-táncot, amikor az emberek körbe-körbe táncolnak együtt a szellemekkel.

A tibeti buddhizmus legjellegzetesebb gyakorlatrendszere a tantra. A tantrák persze megtalálhatóak más országokban is, mint például a Tendai vagy a Singon buddhizmusban Japánban, de Tibetben őrizték meg talán a legterjedelmesebb tantrikus hagyományt.

A tantrák az energiával, a mozgással foglalkoznak, itt kiemelt szerepe van a táncoknak és a jógáknak.

A táncok három nagy csoportja különíthető el, ezek közül az első a maszkos táncok, ahol a gyakorló átlényegül egy megvilágosodott megnyilvánulássá, majd eljárja annak táncát, ezt nevezhetjük külső táncoknak. A második csoportba tartoznak az úgynevezett Vadzsratáncok, amelyek a belső világ mozgásaival vannak összefüggésben, ezek mandala táncok, a megvilágosodott energia táncai, a harmadik csoportba pedig a megvilágosodott tudat táncai tartoznak, ilyenek például a Mahámudrá vagy a Dzogcsen tanításokhoz tartozó táncok.

A tánc az egyik fő módszer arra, hogy az elért megvilágosodást integráljuk a világunkkal, szabadon táncolók legyünk a világban. A buddhizmusban a megvilágosodott tanítókat gyakran nevezik a Látszattestek táncának, táncosainak.

Galgóczi István, muszlim tanító, arabista, politológus

Az iszlámban a tánc megítélése egy olyan kérdés, aminek az eldöntésében nincs konszenzus. A legnagyobb probléma az, hogy maga a tánc, vagy egy vele kapcsolatos szó nem szerepel a Koránban. Így vannak olyanok, akik határozottan kijelentik, tilos táncolni, mivel ezzel a fogalommal nem találkozunk a Koránban.

A Próféta életrajzából tudjuk, egyszer örömét lelve nézett táncoló etióp keresztényeket. Idővel ebből az esetből kialakult egy olyan tantétel, mely szerint megengedett a tánc, ha nem alkohol, vagy valamilyen más tudatmódosító szer hatása alatt táncol valaki, és a nemek külön vannak választva.

Az iszlám vallású népek világában mindenütt vannak néptáncok, és sok helyen a néptánc még őrzi a tánc ősi elemeit, azaz körtánc van, ami közösség formáló is mint egy közösségi ima.

A népek táncai az elmúlt 1400 évben is megmaradtak, miközben hol itt, hol ott szólaltak meg a vallás nevében férfiak, akik azt mondták, hogy tilos. A néptáncok idővel az iszlámba is beszivárogtak (szúfizmus). A szúfik sokszor tánccal és zenével jutnak el az úgynevezett „baká” állapotába, amikor már csak Istennel vannak együtt. Ezek közül a táncok közül a legismertebb a keringő dervisek tánca (Konya, Törökország). A dervisek forgó táncukkal az univerzumot szimbolizálják, és miután levették a nagy barna köpenyüket, ami a földi sír homokjára utal, fehérben (a lélek) táncolnak tovább, fejükön a hosszú, csúcsos turbán, a sír fejfája.

A Közel-Kelet termékenységi kultuszaiból a hastánc került be az iszlám világába. A hastánc nem nélkülözi az erotikát, Napóleon például emiatt tiltotta meg a katonáinak, hogy hastáncos lányokat nézzenek. Mindezek mellett a hastánc sok arab országban az esküvői szertartás része, mint a bő gyermekáldás szimbóluma. Napjainkban Európában is népszerű, itt elsősorban a női önkifejezés eszközeként tekintenek rá.

Európa hatására az arab világban ma működnek balettiskolák és a mai kortárs zenei videóklipekben is találkozunk a zenéhez illő tánccal.

Gimesi Zsuzsanna, református lelkész

„A tánc a telített emberi lélek szükségszerű megnyilatkozása” – írja egy kortárs színházi rendező. Ez az emberiséggel egyidős ritmikus mozgásforma az istenséghez kapcsolódott, a mágia, a varázslás gyakorlata mindig spirituális tartalmat hordozott. Táncoltak a termékenységért, esőért, gyászban és örömben, harc és vadászat előtt, csoportosan és egyénileg. A tánc minden időben fontos, közösséget formáló társadalmi funkcióval is bírt, és ezt az erőt ma sem veszítette el. A Szentírás – igaz, csak néhány helyen – de szól táncolókról.

A 149-ik és 150-ik zsoltár kifejezetten arra buzdítja a híveket, hogy Istent tánccal is dicsérjék. Ugyanakkor a nép körültáncolta az aranyborjút, a bálványt, Dávid viszont az Úr előtt táncolt örömében, a tékozló fiú hazatérte fölötti örömben pedig a háznép zenélt és táncolt.

A kora-keresztény időkben még megkülönböztették a liturgikus és a profán táncolást, ez utóbbit azonban az egyház egyre inkább elvetette.

Kálvin, egyházfegyelmi szabályzatában a 16-dik században, a táncolást nem tartotta méltó cselekedetnek, sőt a szerencsejátékokkal, a kihívó viselkedéssel egy szintre állította, és ezért tiltotta. A református istentiszteleti rend soha nem adott helyt táncnak a templomban, de a világi életben ma már megengedett a tánc, sőt, gyakorlat a közösségi bálok – leginkább jótékony célú – rendezése is. Már nem szerepel az egyházfegyelmi tiltások között, az egyház elfogadja közösségformáló erőnek, a fiatalok néptánc-csoportjait legtöbb helyen támogatja is. A keresztyén emberhez méltó magatartás azonban semmilyen szélsőséges, kihívó, másokat megbotránkoztató táncformát nem preferál.

Gandharviká Préma déví dászí (Szilaj Péterné),vaisnava (Krisna-hívő) lelkész

Ha Indiára és a táncra gondolunk, legtöbbünknek egyből a táncoló Siva szobor juthat eszébe. Ez is mutatja, hogy a tánc már India ősi életének is szerves részét képezte. A mai napig is népszerű és használatos, tánccal, zenével és dramatikával foglalkozó híres indiai mű a Nátja-sásztra.

A több ezer évre visszanyúló gazdag hindu kultúra, azaz a védikus kultúra minden eleme Isten köré épült, hasonlóan az ókori görög hitvilághoz. A képzőművészetek, az építészet, a színházművészet, az irodalom, és természetesen így a táncművészetek is Istenről szóló jeleneteket elevenítettek meg, az ő tetteit magasztalták, minden elemében Rá, és a vele való kapcsolatunkra emlékeztettek.

A klasszikus táncok a hitélet és a szórakozás részét egyaránt képezték.

Vannak azonban olyan műfajok (például az odisszí), melyek kizárólag templomi táncként funkcionáltak, a táncosnőket, vagy éppen a papokat itt kiskoruktól kezdve az Úr iránti odaadásra nevelték, és ragaszkodásuk kifejezési módját az oltár előtt rendszeresen bemutatott tánc jelentette.

A fő hindu szentírásokat, a Puránákat tanulmányozva egyértelműen látszik, hogy a tánc eredeti forrása örök otthonunk, a lelki világ, ahová életünk végén mindannyian újra visszatérhetünk. A leírások szerint itt, Isten társaságában minden szó ének, minden lépés tánc és minden nap ünnepnap. Az eredeti otthonunk, ahonnan a lélek alászállt ebbe az anyagi teremtésbe, örökléttel, tudással és boldogsággal teli hely. A boldogság, az öröm pedig – éppúgy, ahogy ebben a világban is – a tánc és ének formájában jelenik meg. Ez a fajta lelki boldogság az Úrral való tiszta, szeretetteljes kapcsolatból ered, így az öröm e formái elégedettséget okoznak neki, és ha az Úr elégedett, a lelkek, azaz mi, a társai is elégedettek leszünk.

A tánc tehát a lélek eredeti igénye, része, de valódi lelki örömöt akkor fog okozni az életünkben, ha abban az Úr is örömét leli.

Verő Tamás,rabbi

Kohn elmegy a rabbihoz, mert problémája van.
– Szabad-e szombaton táncolni a feleségemmel? – kérdezi.
– Nem, a vallásunk tiltja a szombati táncot.
– És szeretkezni szabad a feleségemmel?
– Csak akkor, ha a gyereknemzés a célja – mondja a rabbi.
– És úgy lehet szeretkezni, hogy én vagyok felül a feleségem meg alul?
– Csak akkor, ha a gyereknemzés a célja.
– És úgy lehet szeretkezni, hogy én vagyok alul a feleségem meg felül?
– Csak akkor, ha a gyereknemzés a célja.
– És hátulról szabad-e szeretkezni az asszonnyal?
– Csak akkor, ha a szeretkezésnek a gyereknemzés a célja – mondja a rabbi.
– És állva szabad szeretkezni?
– Nem, mert az már hasonlít a táncra!

A táncot az öröm és boldogság egyik megjelenési formájának is tekinthetjük.

A tradícióink – mint minden esetben – itt is többféle módon magyarázható választ adnak, és nincs egy általános, dogmatikus mindenki által elfogadott törvény a táncra vonatkozóan sem.

A házasságkötést követően, a lakodalom során ismert a székes tánc, amelynek keretén belül a vőlegényt és a menyasszonyt is egy-egy székre ültetik, és a magasba emelve táncoltatják két külön körben. A frissen házasodottak is ehhez hasonlóan helyet foglalnak a székeken, ez szimbolikus utalás a királyi párra ahogyan a trónusokon ülnek.

Fontos a tánc, sőt szinte nélkülözhetetlen eleme az esküvőnek, de már akkor is, ott is a két nem keveredését nem támogatják hagyományaink. A tánc során a nagyon vallásos közegben úgy védik ki az érintkezést férfi és nő között, hogy külön körben, elválasztva, egy kendő vagy szalag két végének a megfogásával váltják ki a testi érintést. A tényleges testi kapcsolat még a tánc során is privát terület, tehát kerülendő az idegenekkel való kézfogás is. A testi érintkezést – családon belül is – megtartják az otthonuk falain belül.

Kiemelt kép: Vishal Bhatnagar/NurPhoto/AFP