Nemrégiben megjelent egy hír, mely szerint egy iskolában néhány szülő nem járult hozzá, hogy az egészséges gyermekeikkel közös tablón szerepeljenek a szintén ott végző, fogyatékkal élő diákok fényképei. Mi pedig gyorsan
megkérdeztük a vallások tanítóitól:
Vallása mely tanítását ajánlaná azok figyelmébe, akik fogyatékkal élő gyerekeket részesítenek hátrányos megkülönböztetésben?
Darvas István, rabbi
A Tóra és a rabbinikus irodalom egyaránt foglalkozik a különböző fogyatékkal élőkre vonatkozó előírásokkal, részint azt vizsgálják a források, hogy milyen kötelességeik és lehetőségeik vannak a vallásgyakorlatban, részint pedig a velük való helyes bánásmód apropóján. E szövegek közül egyet emelnék ki, amely alapvetően arra a kérdésre keres választ, hogy a közösségi imát vezető, születésétől fogva vak ember elmondhatja-e az áldást a világítótestekre („Áldott vagy Örökkévaló, aki a világítótesteket teremti”)? Miért merült fel kérdés gyanánt? Mert a mesterek egyik csoportja úgy vélte, hogy a születésétől vak embernek nem volt „semmi haszna” az égitestek fényéből, ezért nem is jogosult, hogy áldást mondjon rá. Innen – a másik csoport nézetét kifejtendő – a Talmud (Megilla 24b) szövegét idézném: „A bölcsek, akik engedélyezték, hogy áldást mondjon, úgy gondolták, mint Rabbi Joszé, mert tanultuk a B’rájtában, hogy azt mondta Rabbi Joszé: egész életemben bajban voltam ezzel a verssel: „és botorkálsz majd délután, ahogyan a vak botorkál a sötétben” (5Mózes 28:29). Mit érdekli a vakot, hogy sötét vagy világos van? Egészen addig nem értettem, mígnem tanúja lettem a következő esetnek: mentem este, sötét éjszaka és láttam egy vakot, akinek fáklya volt a kezében. Mondtam neki: fiam, minek a fáklya? Azt mondta nekem, mindaddig, amíg a fáklya a kezemben van, az emberek látnak engem és megmentenek mindenféle tövistől és gödörtől”. A tanulság egyértelmű, mindenkinek lehet a haszna a Nap és a Hold fényéből, és ez nem csak a vakokra igaz, hanem azokra is, akik látják és megmenthetik, segíthetik őket. Mert
az, hogy miként bánunk a látásukban vagy bármely más vonatkozásban korlátok között élő embertársainkkal, mindennél fényesebben megmutatja, hogy kik vagyunk, hol tartunk az életben valójában.
Dobosy Antal, zen buddhista tanító
A buddhizmus három értéket tart kiemelten fontosnak:a Megvilágosodást, a Tant és a Közösséget. Mi emberek társadalomban élünk, különböző közösségekhez tartozunk. A legkisebb közösség általában a család, nagyobb az iskola, a munkahely, a baráti kör, a szellemi kör, vagy az érdeklődési körünkhöz tartozó emberek köre. Életünk során először a családi közösség hat ránk és alakít minket, de ahogy növekszünk és fejlődik a gondolkodásunk, gazdagodik érzelmi intelligenciánk és a tudatunk, úgy találkozunk egyre több közösséggel, amelyek szintén hatnak ránk és alakítanak. Ez a társas kapcsolatainkat megalapozókészségek megtanulásának időszaka, ekkor szocializálódunk.
Nagyon fontos azt tudatosítani, hogy az egész társadalom, a legkisebbtől a legnagyobbig, nagyon különböző képességű és nagyon változatos adottságokkal rendelkező emberekből áll. A szocializációs folyamatban tanuljuk meg, hogyan viszonyuljunk embertársainkhoz, és hogyan illeszkedjünk be azokba a közösségekbe, amelyekbe tartozunk. Itt tanuljuk meg azt is, hogy ez a beilleszkedés lehetőleg kevés konfliktussal járjon, ne kelljen feladnunk saját egyéniségünket, és tudjuk alkalmazkodni másokhoz.
Ha olyan környezetben nevelkedünk, hogy nem találkozunk hozzánk képest nagyon más emberekkel is, akkor ez a tanulási folyamat szegényesebb lesz, következményeként mi leszünk kevesebbek, a társas léttel kapcsolatos képességeinkből is hiányozni fog néhány. Ezért fontos, hogy megbecsüljük a közösségek által nyújtott szociális tanulási lehetőségeket. Fontos, hogy értéknek tekintsük azt, hogy nem vagyunk egyformák, és a képességbeli különbségek inspiráljanak bennünket a társas életünkben különösen fontos képességek fejlesztésére.
Az egyik ilyen szociális képesség az együttérzés, ezt a buddhizmusban karunának nevezzük, mi ezt tartjuk a közösségi létre vonatkozó legfontosabb erénynek. E képesség hiányában tulajdonképpen a szellemi előrehaladás sem lehetséges, de ez adja az alapot ahhoz is, hogy tudjunk együtt gondolkodni, együttműködni másokkal és együtt cselekedni is.
Együttérzés alatt nemcsak azt értjük, hogy át tudjuk érezni mások helyzetét, érzéseit, legyen az bánat vagy öröm, hanem azt is, hogy ez cselekvésre is késztet. Ha valaki bajban van, akkor igyekszünk segíteni neki. Ha nincs, akkor igyekszünk nem bajt okozni neki.
Ha valakiből hiányzik egy képesség, akkor a saját képességeinkkel igyekszünk kiegészíteni az övét. Az együttérzés, a karuná, teszi lehetővé, hogy bárkitől képesek legyünk tanulni abban, amiben ő jobb képességekkel rendelkezik, mint mi, függetlenül attól, hogy más területen gyengébb képességekkel rendelkezik.
Gimesi Zsuzsanna, református lelkész
A keresztyén vallások – így a református vallás – alapvető hittétele, hogy Isten, Jézus Krisztusban mutatja meg irgalmasságát és szeretetét, ahogy lehajol fiában az emberhez, hogy fölemelje, szeresse, megtartsa. Ebből az isteni irgalmasságból vételezhet az ember, amikor a „szeresd felebarátodat mint önmagadat” parancsolatot gyakorolja embertársaival, hogy így valósuljon meg a világban Isten cselekvő szeretete.
Jézus egész földi élete a szükséget szenvedők, betegek gyógyításáról szólt. Azt mondta: „irgalmasságot akarok és nem áldozatot” és
a szenvedőkkel való közösségvállalást egyenesen az Isten országába való belépőként adja elénk: az „éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és eljöttetek hozzám” igékben.
Hozzáteszi: „Jöjjetek, Atyámáldottai, örököljétek az országot, amely készen áll számotokra…” és ”valahányszor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg.” (Máté25,34kk)
A vonatkozó újsághír – amelyben egy református osztályban a szülők akadályozták azt, hogy sérült gyermekek az egészségesekkel együtt szerepeljenek a nyolcadikos tablón –, sokak felháborodását váltotta ki. Pedig az osztály nem református, és a sérült gyermekek külön osztályba járnak. A szülők intézik és fizetik a tablókat. Isten adja, hogy megegyezzenek ebben. Hogy mennyi támogatás, különóra, segítés – irgalom – irányult a sérült gyermekek felé az eddig végigjárt úton – arról nem szól a cikk. De hisszük, hogy így volt. Hiszen – vallástól függetlenül – egzisztenciális döntése az embernek az irgalmasság gyakorlása és erre éppen ezekben a hetekben óriási példa a thaiföldi barlangban rekedt gyermekek megmentése. Mert igaz, hogy a világban sok-sok nyomorúság van és irgalomra van szükség.
Sulok Zoltán Szabolcs, muszlim hitoktató
Az iszlám tanítása szerint Isten mindent tud és bölcs. Ezért Isten minden teremtésében bölcsesség van, amit az emberek nem mindig képesek megérteni. Az embernek az a feladata, hogy elfogadja Isten elrendelését akkor is, ha az abban rejlő bölcsességet nem érti meg.
Tehát az, hogy egy ember milyen testi adottságokkal születik, Isten bölcs elrendelésének az eredménye. Az ember feladata, hogy Istentől kapott testét, adottságait, képességeit a lehető legjobban hasznosítsa a hit útján, a világ javítása érdekében. Mohamed Próféta azt mondta: „Bizony Allah nem a testetekre vagy a formáitokra (külsőtökre), hanem a szívetekre és cselekedeteitekre néz.” Isten a tetteket fogja számon kérni, de csak a képességekhez mérten. Ezért lesznek olyan emberek, akiknek – fogyatékosságuk miatt – könnyebb elszámoltatásban lesz részük vagy akár elszámolás nélkül jutnak a Paradicsomba.
A testi vagy szellemi fogyatékosság miatt egyik embernek sincs joga hátrányosan megkülönböztetni vagy kigúnyolni a másikat, hiszen ezeket Isten sem kéri számon. Az ilyen viselkedés hálátlanság is, hiszen a fogyaték nélküli ember elfelejti, hogy ép teste és elméje Isten adománya, amelyért nem ő dolgozott meg, nem ő érdemelte ki. A fogyatékos ember diszkriminálásával lényegében annak ad hangot, hogy ő jobb, különb, méltóbb embertársánál, elfelejtve, hogy például egy baleset miatt egyik napról a másikra ő is fogyatékos lehet.
A fogyatékos emberekkel való törődés Isten szeretetének elnyeréséhez vezető egyik út, ahogy Mohamed Próféta mondta: „Az emberek közül Allah a legjobban szereti azt, aki a leghasznosabb az embereknek.”
A fogyatékos emberekkel szembeni viselkedés útmutatója az ember saját lelkének kívánsága. Úgy kell foglalkozni velük, ahogyan mi magunk óhajtanánk a velünk való foglalkozást.
Gandharviká Préma déví dászí (Szilaj Péterné), vaisnava (Krisna-hívő) lelkész
Még vallási tanítás nélkül sem szép dolog bárkit is hátrányosan megkülönböztetni, főleg ha az a hátrány valamilyen veleszületett betegség. De ha mindenképp vallásos szemmel akarunk tekinteni a témára, a különféle szentírások történeteinek ismeretében megállapíthatjuk, hogy Isten előtt végképp nincs különbség élőlény és élőlény között, szülessen akármelyik földrészen, legyen bármilyen vallású, bőrszínű, korú, vagy képességű, vagy legyen akár emberi, állati vagy növényi testben.
Krisna a Srímad Bhágavatam történetei szerint több esetben is találkozott olyan emberekkel, akik valamilyen szempontból hátrányos helyzetűek voltak. Egy púpos ifjú hölgynek például kiegyenesítette a hátát, egy vak ember számára minden nap tejről gondoskodott, egy alkalommal pedig egy leprás beteget gyógyított ki betegségéből az ölelése által. E történetek mind az Úr szeretetét érzékeltetik, amit irántunk, eltévelyedett lelkek iránt érez, akik elhagytuk őt, és akiknek a kötődésére annyira vár, egészségi állapottól függetlenül.
Isten szemében minden lélek hasonlóan fontos, hiszen mind az ő szerves részei vagyunk.
“Az alázatos bölcsek igaz tudásuk révén egyenlőnek látják a tanult és szelíd bráhmanát, a tehenet, az elefántot, a kutyát és a kutyaevőt (kaszton kívülit) is.” (Bg.5.18)
Krisna e vers szerint azt a szemléletet várja tőlünk is, hogy ne tegyünk különbséget semmilyen élő között, ne ontsuk sem emberek, sem állatok vérét felsőbbrendűségi alapon.
Nincs olyan rossz születés, amiben az Úr kegyét elveszítenénk, a hátrányos helyzetek, a fogyatékosság, a gondok pusztán saját rossz tetteink visszahatásai, eredményei. Ez azonban nem jelenti azt, hogy hagyhatjuk a másikat szenvedni, hanem – mivel magunk is hasonló, csak talán szerencsésebb helyzetben vagyunk – kötelességünk a részvét és a segítség, mivel a fogyatékos ember is Isten elválaszthatatlan része.
