Ha a legfontosabb bölcsességeket szeretnénk hallani, akkor érdemes lehet egy kicsit körülnéznünk a különböző vallások háza táján. Mi most ezt tettük.
Ezt kérdeztük a vallási tanítóktól:
Melyik a vallásának legkedvesebb bölcsessége az ön számára és miért?
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Nagypál Szabolcs
római katolikus teológus
A kereszténység számomra kedves bölcsessége a tarszoszi Pálnak a thesszalonikaiakhoz írt első levelében található. A közösségnek küldött tanítói levele tartalmi része után a szerző búcsúzkodásba fog, természetesen az új világvallás megtértjeire jellemző sajátos módon, s a Szentlélektől átitatott, átlelkesült élet néhány keretszabályát jókívánság alakjában fekteti le.
Itt található a következő buzdítás is:
„Mindent vizsgáljatok meg: a jóhoz ragaszkodjatok, a rossz minden fajtájától pedig tartózkodjatok.” (1Thessz 5,21–22)
A három részből álló tanácsnak ószövetségi előzménye is van, Izajás prófétánál: „Keressétek az igazságot: tanuljatok meg jót tenni, ne tegyetek többé rosszat.” (Iz 1,16–17)
A gondolatmenet legfontosabb szava a „mindent”.
A bölcs ember semmit sem utasít el vizsgálat, mérlegelés, utánanézés nélkül: legyen szó akár más vallásról, akár teljesen eltérő kultúráról.
Az ostoba ember viszont a világra nyitottság nélkül önmagát zárja el a lelki kincsektől, érkezzenek azok bárhonnét; sőt, a hálátlanságát mutatja ki ezáltal a világot teremtő és fönntartó, azzal párbeszédben álló Isten iránt. A Jóisten ugyanis számtalan módon kísérli meg megszólítani az embert – természetesen mások lelkiismerete, kultúrateremtő ereje, vallási megihletettsége és elkötelezettsége által is.
A bárhol megtalált jóhoz pedig föltétlenül ragaszkodnunk kell:
az igazság magvai szét vannak szórva a világban, s nem a forrásukat kell nézni (hogy pontosan ki mondta őket),
hanem a Forrásukat – vagyis hogy miként nyilatkozik meg Isten a teremtett világban.
Jó és rossz megkülönböztetése a bölcsesség alapképessége: mindenre alkalmazni kell, harag és irányzatosság nélkül;
a megtalált meglátásokat pedig föl kell vállalni, személyesen is felelőssé válva értük.
Radnóti Zoltán
rabbi
Ez az Isten tudja… első kérdése, ami igazán feladta a leckét. Hogy miért? Mert a közel négy évezredes, írott forrásokban bővelkedő zsidó hagyomány szinte végtelen etikai, erkölcsi útmutatást ad a világnak. Bevallom, nem merek egyet kiválasztani. Hanem próbálok végigmenni a történelmen és négy, számomra fontos idézetet átadni az olvasóknak.
Tóra (kb. ie. 13. század):
„Szeresd az Örökkévaló Istenedet teljes szívedből, teljes lelkeddel és minden tehetségeddel.”
A Tóra tanítása szerint a szeretet a megismerés művészete. Isten szeretete pedig a világ megismerése. A zsidó hagyomány nem tanítja, hogy valami transzcendens világban kell élni, hanem épp ellenkezőleg, egy olyan világban, amiben olyan emberek élnek, akikbe Isten belé lehelte a saját isteni lelkét, akik tudnak szeretni vagy akár gyűlölni, szívből, lélekből, és akaratból. És ha már választani kell, akkor inkább szeresd Őt!
Talmud:
„Ami számodra gyűlöletes, ne tedd másnak! Ez a Tóra, a könyv többi része csak ezt magyarázza.”
Ezt egy Hillél nevű rabbi mondta (ie. 1. században) egy prozelitának, aki azt kérte, hogy mondja el neki a Tórát, míg ő egy lábon áll. Hillél üzenete elsősorban tanítóknak szólt: a Tórát és a zsidó hagyományt emberarcúvá, befogadhatóvá kell tenni. Az én mindennapos rabbinikus munkámban lépten-nyomon ezzel az alapelvvel dolgozom. Le kell hozni Istent az emberek közé és embernyelvűvé tenni az ő csodás és szent művét, a Tórát.
Középkor:
„Gyere, kedvesem, a szombat elé, fogadjuk együtt a csodás menyasszonyt!”
Ezt a szombatköszöntő himnuszt rabbi Alkabec írta a 16. században. Üzenete egyértelmű: mindennapi feladatunk rácsodálkozni a világra és áldani Istent mindenért, amit adott nekünk. Ne lássuk evidenciaként az életet. Erre példa Alkabec rabbi dala, amivel a szombatot, Isten pihenőnapját egy szűz menyasszonyhoz hasonlítja, a maga szépségével és érintetlen csodájával. A szombat (és minden nap) hétről-hétre egy csodás és új találkozás. Tanuljuk meg megköszönni!
Jelenkor:
„A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny.”
Elie Wiesel (1928-2016) híres mondása segélykiáltás volt a holokausztba belezuhant, majd véres sebeit még borogató emberiség irányába. Bár a „soha többet!” elv szószólója nem mondott semmi újat, csupán más szavakkal fogalmazta meg azt az évezredes zsidó alapelvet, ami arról szól, hogy vedd észre az emberben az Istenit, és az Istenben az emberit! Ezt a keresést végezd alázattal, akár egyénként, akár csoportban teszed. A világ megjavításának (tikun olám) csodás munkáját pedig tedd teljes szívedből, teljes lelkeddel és minden tehetségeddel!
Sulok Zoltán Szabolcs
muszlim hitoktató
Az iszlám vallás nagyon sok bölcs és hasznos tanítást tartalmaz mind az egyén, mind a közösség számára. E tanításokat követve a muszlimok olyan emberek, akik igyekeznek jóságosan és békével tevékenykedni Isten birodalmában. A hívők jó szándéka, illetve a jóra való törekvése és a rossztól való tartózkodása azonban sokszor nem válik láthatóvá, nem érzik azt az emberek. Ennek oka, hogy az egyén hite nem elég erős, s jóságát az emberek nem érzik, de ez
a jóság az iszlámhoz való tartozás feltétele,
amely azonban csak az igazán erős hit által válik megtapasztalhatóvá a többi ember részéről, ahogy Mohamed Próféta (béke legyen vele) mondta:
„A muszlim az, akinek a rossz beszédétől (nyelvétől) és a rossz tetteitől (kezétől) biztonságban vannak az emberek. És az igazhívő az, aki mellett az emberek biztonságban érzik magukat és vagyonukat.” (an-Naszái).
Ez a tanítás nagyon fontos, hiszen olyan irányelveket fogalmaz meg a muszlimok számára, amelyek az egész közösséget, annak minden tagjának – hittől, meggyőződéstől és származástól függetlenül – jogait védi.
Ugyanakkor a tanítás
megfogalmazza azt az elvárást is a muszlimokkal szemben, hogy hitük akkor lesz igazi, ha jóságukat az emberek érezni fogják.
Gandharviká Préma déví dászí (Szilaj Péterné)
vaisnava (Krisna-hívő) lelkész
A védikus bölcsességekből egész sorozatot lehetne kiadni, magam is nehezen választok a sok-sok kincs közül.
A Mahábháratában Yudhisthira királytól például rengeteg gyönyörű gondolatot kaptam, de mivel az imádott istenségem Krisna, ezért úgy döntöttem, ezúttal Tőle fogok inkább idézni. Ezt választottam:
„Ami minden lény számára éjjel, ébredés az a fegyelmezett embernek, míg az élőlények ébrenléte a bensőt látó bölcsnek éjszaka.” (Bhagavad-gítá 2.69)
Olyan Krisnára jellemzően misztikusan és ellentmondásosan hangzik ez a kijelentés, holott nagyon egyszerű a jelentése. Az emberek kétféle végletes típusáról beszél a versben:
az egyik az érzékei követeléseinek engedelmeskedő világi gondolkodású ember, a másik a befelé tekintő bölcs.
Természetüknél fogva élesen különböznek tetteik és a dolgokról alkotott szemléletük.
Míg az érzékkielégítés útját járó ember számára a szemlélődés, a befelé forduló gondolkodás semmittevésnek, azaz éjszakának tűnik, addig számára a nap aktív szakaszát, a nappalt az jelenti, amikor egyik vágyát a másik után látja beteljesülni. Ez a bölcs szemében nem élet, csupán az emberi léthez méltatlan időpocsékolás.
A bölcs ember a boldogságot nem abból meríti, ha átmenetileg megtapasztal némi örömöt,
például megkap valami áhított tárgyat, vagy akár híressé, elismertté válik, hanem abból, ha az önmegvalósítás útját járva transzcendentális tapasztalatra tesz szert, például meglátja Istent az őt körülvevő események mögött, vagy közvetlen választ kap Tőle imáira. A befelé tekintő ember számára ez jelenti a nappalt, a világosságot, de aki nem foglalkozik önmegvalósítással, annak ez egy ismeretlen világ, egy álom csupán.
A kétféle ember csakis úgy tud közeledni egymáshoz, ha
az önmegvalósítás útját járó ember behatol a másik ember éjszakájába, és a tudás lámpásával fényt hoz az életébe.
Ilyen Krisna-hívőkkel lépten-nyomon találkozhatunk a városok utcáin, parkolóiban és terein, ne kerüljük hát el őket.
Végh József
buddhista tanító
Nehéz megmondani, hogy Buddha tengernyi tanítása közül mikor, melyik szólít meg a legmélyebben, érint meg a legérzékenyebben.
Talán azt emelhetném ki, amelyik mindig tud valamit adni. Ezt sokszor elmondta a mester életében is, és halálakor Anuruddha nevű tanítványa emlékeztette a többieket:
“Minden, ami összetett, állandótlan, mulandó, szenvedésteli. A szenvedésben való megnyugvás a végső béke, megszabadulás.”
Ezt az eredeti nyelven egyszerű szavakkal, röviden, versben fejezték ki. A mai napig, szinte minden buddhista hagyományban éneklik temetések alkalmával.
Azért szeretem ezt a tanítást, mert mindig segít felhívni az emberek figyelmét arra, hogy
ugyanaz a dolog, ami a szomorúságot okozza, oka a boldogságnak is. Egyszerre, ugyanabban az időben.
Buddha megtanította egyszerre látni a jelenségek elmúlását, egyszeriségét és megismételhetetlenségét. Nekünk csak hozzá kell szokni, hogy a valóságban ezek mindig együtt vannak. Ha az eszünk vagy az érzelmek irányába kibillenünk a belső egyensúlyunkból, akkor hajlamosak vagyunk csak az egyik oldalt látni, észrevenni.
Kiemelt kép: Thinkstock
