Isten tudja... isten tudja

Miért nem visz már el az Isten?

Ki tud válaszolni erre a kérdésre egy haldoklónak? Vallások tanítóit kérdeztük
Korábban a témában:

Akinek van saját tapasztalata egy haldokló, szenvedő, beteg emberrel kapcsolatban, az találkozhatott már a címben is szereplő kérdéssel. Megkíséreltük a lehetetlent és megpróbáltuk megtalálni a választ.

Ezt a kérdést tettük fel a vallások tanítóinak:

A betegségüktől szenvedő haldoklók gyakran kérdezik: Miért nem visz már el az Isten? Ön mit válaszolna nekik?

(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)

Farkas Pál
buddhista tanító

A hétköznapi ember nem képes arra, hogy életidejét befolyásolja. Arra azonban képes, hogy életének minőségét kedvezően befolyásolja mindaddig, amíg tudatosságának birtokában van. Ezt a lehetőséget az úgynevezett nemes nyolcas út járásával szerezheti meg, amely az erények tökéletesítésével, a tudat művelésével, a helyes életszemlélet kialakításával a szenvedéstől való megszabaduláshoz vezet.

A helyes szemlélet része, hogy az ember közvetlenül tapasztalja a mulandóságot, tudomásul veszi, hogy ez a szenvedés egyik alapvető oka,

tehát akkor jár el bölcsen, ha nem épít magának vágyai szerint befolyásolhatónak és megőrizhetőnek vélt személyiségképet.
A Buddha szerzetesi közösségére vonatkozó szabályzat – amelynek tanácsai a köznapi életben is irányadók – nagyonpontosan körülírja az idős és beteg szerzeteseket ápoló testvérek kötelezettségeit. A Buddha alapvető útmutatása így szól: „Szerzetesek, nincs anyátok és apátok, aki ápolhatna titeket. Ha nem ápoljátok egymást, ki fog ápolni titeket? Aki engem ápolna, az ápolja a betegeket is.”
De a szabályok ugyanennyire alaposan utalnak arra is, hogyan kell az ápolásban részesülőnek viselkednie: úgy cselekedjék, hogy elősegítse a gyógyulást; vegye be az orvosságokat; ne vigye túlzásba a gyógyszerek használatát; ápolójával őszintén közölje egészségi állapotát és annak változásait;

képes legyen elviselni a fájdalmas, kellemetlen, sőt akár életét veszélyeztetni látszó érzéseket.

Fotó:Thinkstock

A betegeket a hagyományos módon ápoló szerzetes egyik fontos tulajdonsága, hogy amikor megfelelő alkalom nyílik, képes a betegnek útmutatásokat adni a Tanítás gyakorlását illetően, buzdítani és bátorítani a tanácsok gyakorlatba ültetésére. A buzdítás leggyakoribb tárgya

a beteg emlékeztetése a legfőbb menedékhez vezető hét megvilágosodási tényezőre,

azaz éber tudatosságának felkeltésére, és ezáltal a Tanítás alapos vizsgálatára. Ennek következtében felébred a tetterő és kitartás, öröm és boldogság kél, amely megnyugváshoz vezet, létrejön egy olyan erős összeszedettség, amely lehetővé teszi a tudat kiegyensúlyozottságának és zavartalanságának kialakulását, a fizikai szenvedés elviselését, melyet így nem követ tudati kín.

Gimesi Zsuzsanna
református lelkész

A gyors, könnyű, jobb létre szenderülés kívánságára az élet nincs tekintettel.  Sokszor hosszú, és fájdalmas az életút vége. Meg kell halnod, azaz „visszatérsz a porba, amelyből vétettél” – mondja Isten igéje, sőt Isten az életidőt legfeljebb 120 évben szabja meg (1Móz6,3). Az tehát, hogy meg kell halni, axióma, nem igényel magyarázatot.

Áldás, ha a haldokló életét és halálát is Isten kezébe helyezi. Más az élet végére jutni úgy, hogy csak a szenvedés marad, és más bízni a folytatásban. A kérdés: „miért nem visz már el az Isten” – kifejezi a bizalmat, hogy Isten tudja, velem van, megszólítható és irgalmas.

Az élet Istentől megszabott idő, amelyet az ember önerőből nem nyújthat meg.

„Megvan az ideje a meghalásnak” (Préd3,2). De a szenvedésben bizakodhat, hogy „A jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk” (Róm8,18). Isten jelen van az emberi szenvedésben, Jézus Krisztusban megüresítette önmagát, fölvette az emberlétet, szenvedett, meghalt, alászállt a poklokra, hogy dicsőséges fölemeltetésének az övéi is részesei lehessenek.

A halálra készülőnek nem csak fájdalom, hanem előbb-utóbb a remélt diadal fölismerése is megadatik.  Ezért maradhat még.

Babits így ír: „Szenvedni annyi, mint diadalt aratni: Oh, hány éles vasnak kell rajtunk faragni, míg méltók leszünk, hogy az Ég Királya beállítson majdan szobros csarnokába. Krisztus Urunk, segíts meg!”

Végül, a szenvedő ember az irgalmas Istent a neki segítő, irgalmas emberben tapasztalja meg leginkább.

A haldokló gyakran már nem is önmagáért, hanem irgalmas segítőiért marad feladatként a földi létben. Ezért kell még maradnia.

Köves Slomó
rabbi

Még ha egy éles kard pengéjét érzi is a tarkóján, akkor se adja fel az ember a reményt (Talmud, Bráchot 10a). Az ember sorsa a legreménytelenebb helyzetekből is reménytelivé tud fordulni, hiszen sorsunkat végsősoron a Gondviselés alakítja. Egyszerre kell hinnünk abban, hogy

minden helyzet valahogy rejt magában célt és értelmet,

és kell bíznunk emellett abban is, hogy helyzetünk látható módon is pozitívra fordul. Ahogy a híres Jiszroel Szálánter rabbi (1810-1883) tanította: „mindaddig, amíg a gyertya lángja ég, a dolgokat helyre lehet hozni…”

Fotó:Thinkstock

Mindemellett nem szabad elfelejteni, hogy ha még lenne is bizonyosságunk arról, hogy sorsunk már nem fog jobbra fordulni, életünk utolsó órái sem céltalanok vagy értelmetlenek.

„Többet ér egy órányi jócselekedet és megtérés ezen a világon, mint az egész túlvilági lét” (Atyák 4.17.)

A Talmud ezen tanítása arra mutat rá, hogy a zsidó vallásfilozófiában az evilági lét egy olyan mérhetetlen jelentőségű küldetéssel párosul, amelynek értéke minden más létezésen túl tesz. Az emberi szabadakarat, az ezzel járó felelősség és az ebből fakadó érdem minden evilági percet értékessé tesz, még akkor is ha ezek a percek sok fájdalommal és szenvedéssel járnak.

A zsidó hagyomány szerint a túlvilági lelkek éppen ezért sóvárognak az evilági lét iránt, és sajnálkoznak afelett, hogy nem használtak ki minden percet evilági életük során.

Ábrahámról azt olvassuk a Tórában, hogy „Ábrahám megöregedett, megteltek napjai” (1Mózes 24:1.), amellyel kapcsolatban a Zóhár (3, 93:2) azt tanítja, hogy a „megteltek napjai”, arra utal, hogy „minden nap teljesítette az adott nap küldetését”.

Minden napnak és minden órának küldetése van,

még akkor is, ha sokszor mi magunk nehezen találjuk meg a szenvedéssel és fájdalommal járó órák és napok küldetését és értelmét.

Madhupati dász (Mérő Mátyás)
vaisnava (Krisna-hívő) lelkész

A természet törvénye, hogy ami szenvedést okozunk más élőlényeknek – és ez nem csak emberekre vonatkozik! – azt a szenvedést nekünk is meg kell kapnunk. Szanszkritül a „karma” cselekvést, tettet jelent, de használják a szót a tettek visszahatására is. A betegségek, a balesetek múltbeli tetteink miatt történnek, és végső soron Istennek az a célja velük, hogy ráébresszen bennünket arra, hogy ne itt, az anyagi világban keressük a boldogságot, ahol következetesen érvényesül ez a törvény, hanem menjünk vissza Hozzá a lelki világba, ahol szeretettel, boldogságban szolgálhatjuk Őt.

A haldoklás stádiuma azért fontos időszak az életünkben, mert – amint Krisna mondja a Bhagavad-gítában (8.5.) –

ki mire gondol a halál pillanatában, oda kerül,

tehát ha ki akarunk szállni a születés-halál-öregség-betegség mókuskerekéből, akkor a halál pillanatában Istenre kell gondolnunk. Ezért – bár feltétlenül helyes csillapítani a szenvedő beteg fájdalmát – lelki szempontból nem kedvező olyan kábító fájdalomcsillapítókat alkalmazni, amelyek öntudatlanságot eredményeznek.

Eddig a filozófia. Jogos azonban a kérdés, hogy egy súlyos, fájdalmaktól és magatehetetlenségtől szenvedő beteg esetén a filozófiát prédikáljuk-e neki, vagy a személyes segítségnyújtást alkalmazzuk?

Számos súlyos beteggel való beszélgetésem során inkább az utóbbit alkalmaztam. Lehet persze a filozófiáról is beszélni, ha a beteg fogadókész, de fontosabb, hogy

emlékeztessük őt örök kapcsolatára Istennel, és segítsük a kapcsolat felelevenítésében.

Ilyenkor mindenkit igyekszem a saját vallására emlékeztetni, azt elmélyíteni. Több olyan katolikusnak keresztelt beteggel is volt kapcsolatom, aki már évtizedek óta nem gyakorolta a vallását, nekik rózsafüzért ajándékoztam és imádkozásra biztattam őket. Volt, hogy idős, 94 éves nénivel együtt imádkoztunk: ő a rózsafüzért mondta, én a Haré Krisna mantrát. Hitem és személyes tapasztalatom, hogy

az ima hatalmas erővel bír, és jobban csillapítja a fájdalmat, legalábbis az elme szenvedését, mint a morfium vagy más kábító fájdalomcsillapító.

Fotó:Thinkstock

Dr. Tóth Csilla
muszlim hitoktató

Az iszlám szerint az evilági élet csupán egy szakasz, mivel az emberi élet a halállal nem ér véget. A születés és a halál olyan kapuk, amelyeket minden embernek az Isten által megszabott időben kell átlépnie, azt sem késleltetni, sem pedig előbbre hozni nem lehet. (Korán 7: 34) Mohamed próféta (béke legyen vele) azt mondta: „Bizony, mindegyikőtök teremtése (megalkotása) során az anyja hasában negyven napig állítódik össze csepp alakjában, majd ugyanannyi ideig vérrög alakjában, majd ugyanannyi ideig falatnyi húsdarab alakjában. Azután elküldetik hozzá az angyal, belefújja a lelket és négy dolog megírására utasíttatik: ellátásának, élettartamának, cselekedetének, és boldogtalanságának vagy boldogságának megírására…”. (al-Bukhári, Muszlim)
Az embernek tudnia kell, hogy az élet soha nem hiábavaló, soha nem felesleges, hiszen Isten semmit nem teremt cél vagy értelem nélkül. Ezért az ember fogadja el Isten akaratát, bízzon Isten bölcsességében, és használja ki az evilági életének utolsó napjait is jótettek végzésére. Minden nap újabb lehetőséget ad a bűnök megbánásra, a bocsánatkérésre az Istentől és az embertársainktól, és további jótettekre.

Emellett a türelemmel viselt betegség – Isten elrendelésébe való belenyugvás – megtisztulást hoz a hívő ember számára.

Mohammed próféta (béke legyen vele) azt mondta: „Egyetlen muszlim sem szenved betegség vagy egyéb kellemetlenség miatt anélkül, hogy Allah el ne távolítaná a bűneit úgy, ahogy a fa lehullajtja a leveleit.” (al-Bukhári, Muszlim)

Egy súlyos betegség során a muszlim ember átértékeli az életet, figyelme az igazán fontos dolgokra irányul, Isten felé fordul.

A betegséggel járó különféle nehézségeket – melyek egy része testi, más része lelki próbatétel – az Isten bölcsességébe és jóságába vetett hit segít leküzdeni, illetve elfogadni. A beteget családtagjai, hittestvérei azzal támogatják, segítik leginkább, ha erre emlékeztetik.

Mohammed próféta (béke legyen vele) ezen a téren is szép példával járt előttünk, hiszen erős fájdalommal és magas lázzal járó betegségben szenvedett – amiben meg is halt -, de végig hitből fakadó türelemmel viselte és továbbra is az istenszolgálatoknak szentelte magát, amennyire csak képes volt rá.

(Kiemelt kép: Thinkstock)

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.