Miklós atya édesapja is görögkatolikus pap volt, így ő már gyermekkorában megismerkedett a papi élet és szolgálat egészével, és megszerette azt. Válságos években teljesítette feladatát, közvetlenül ki volt téve a Szibériába való száműzetés fenyegetésének is. Szolgált a fővárosban és kis falvakban egyaránt. A változás éveitől kezdődően tanított óvodától az egyetemig, minden korosztályt. Húsz éven át szolgált a Papnevelő Intézetben. Mindkét nagyapja tanító volt, és őt is jobban foglalkoztatta az élet, mint az elmélet.
Az emberekhez közel lenni és a mindennapi valóságra figyelni segítette őt a családi élet is. Utolsó éveiben már a dédunokákkal építgette a személyes kapcsolatokat, kitüntetésnek érezte, ha a kicsinyek barátjuknak nevezték őt. Mindig szeretett írni, olvasni, vagyis élő kapcsolatban lenni a viharzó emberiséggel. Évtizedek alatt sok cikke, tanulmánya jelent meg katolikus folyóiratokban.
Nagy tisztelője volt az életnek, és a teremtett világnak. Ezeket Isten léte bizonyítékának és üzenetének tartotta. Nem hitt a véletlenben, és a csodálatos világnak „csak úgy, magától” való kialakulásában. Fontosnak tartotta a gyermekek nevelését, vagyis értékrendet adni nekik, hogy életüket – ami megismételhetetlen – helyesen tudják élni a mindennapokban.
Vallotta:
Minden ember egyedülálló személyiség, de ugyanakkor a nagy közösség tagja is. Nagyon fontos a helyes egyensúly kialakítása és megélése. Mindenki felelős mindenkiért.
