A bosszú minden ember életében jelen van, megjelenik. Elég csak egy kisgyerekre gondolni, akit megrúgnak labdával és ő bosszúból visszarúg, vagy ha például valakit megsértenek néhány szóval, akkor az esetleg automatikusan visszatámad, visszaszól, hogy elégtételt vegyen a rajta esett sérelem miatt. Ezek egyszerű, hétköznapi példák és a legtöbbször egyáltalán nem tudatos cselekedeteket, hanem ösztönös önvédelmi reakciókat jelentenek. A tudatosan elkövetett, kitervelt bosszúk is ugyanezekből táplálkoznak, csak ott egy mélyebb, átgondoltabb – vagy éppenséggel pont, hogy nem jól átgondolt – cselekmény következik be. Ezúttal erről, vagyis a bosszúról kérdeztük a vallások tanítóit.
A konkrét kérdésünk így hangzott:
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Darvas István
rabbi
A Tóra egyértelműen kimondja, hogy bűnös cselekedetekre nem lehet zsigerből reagálni, hanem kizárólag a törvényesség útján. A bosszúvágy elleni „fellépés” nem csak a tiltó törvények betartásából, hanem egy fontos tevőlegesből is fakad is:
„Szeresd felebarátod, mint magad”(3Mózes 19:18).
A Tóra legfontosabb előírásainak egyike, mivel számos más előírás alapjául szolgál.
Ha valaki szereti felebarátját, akkor nem veszi el a pénzét, értéktárgyát, semmilyen módon nem károsítja meg, nem gyűlöli, nem lesz vele szemben haragtartó, bosszúálló, stb. Rabbi Háim Vitál írja: „mekkora a teremtmények egymás iránti szeretetének jelentősége! Ha két embert igaz szeretet köt össze, akkor az Isteni Jelenlét lakozik kettejük között. Persze az is írva van:
“Szemet szemért” (2Mózes 21:24).
Világos (?): a vétkesen tettével egyező módon kell bosszút állni. A Tóra több helyen foglalkozik a problémával:
„ha valaki sérülést ejt embertársán, amint ő tett, úgy tegyenek vele” (3Mózes 24:19), illetve „Ne fogadjatok el váltságdíjat a gyilkos lelkéért, aki halálraítélt, hanem ölessék meg” (4Mózes 35:31).
Az utóbbi kapaszkodót nyújt azoknak, akik nem szó szerint kívánják értelmezni az előírást. Arra helyezték a hangsúlyt, hogy csak szándékos gyilkosság esetén nem lehetett váltságdíj fizetésével rendezni az ügyet, minden más testi sértés esetén igen. A Talmud számos módon világossá tette, hogy nem revansot kell venni a bűnösön, hanem pénzbírságot kell kiszabni rá. Hely hiányában nem részletezem, hogy milyen – olykor erőltetett – módon próbálták egyértelművé tenni bölcseink a bűnök szankcionálása kapcsán is, hogy bár néha nagy kihívás a Tóra emberbarát olvasatának meglelése, azonban addig kell keressük, amíg meg nem találjuk!
Farkas Pál
buddhista tanító
A bosszú a Buddha tanrendszerében a karma törvényének meg nem értése vagy félreértése. Ilyenkor az ember vagy nem látja a cselekedet és annak eredménye közti összefüggést, vagy nem képes ezen összefüggés felismerése után arra, hogy kedvező eredménnyel kecsegtető kedvező tetteket hajtson végre. Az egyértelmű, hogy a bosszúállás helytelen cselekedet, a megtörtént rossztettet nem teszi meg nem történtté, és újabb rossztettel tetézi, melynek nyomán várhatóan csak szaporodnak a kedvezőtlen következmények.
Buddhaghósza, a Buddha beszédeinek leghíresebb kommentátora azt mondja:
aki haragját szabadon engedi, olyan, mint aki egy másik embert égő parázzsal akar megsebezni: először mindenképpen magát égeti meg.
A sérelmet szenvedett embernek a Buddha tanítása más utat ajánl:
„az ember győzze le a dühöt szelídséggel, győzze le a gonoszságot jósággal…”, mondja a Dhammapada.
Dharmaszéna, középkori szinhala mester, pedig így int:
„Ahogyan az elszabadult bozóttűz csak akkor szűnik meg, ha nagy vízhez ér, a bosszúszomjas ember szomját is csak az együttérzés vize oltja.”
Mert az erőszak alkalmazása még indokoltnak tűnő esetben sem az erő jele, hanem a gyengeségé, elkeseredettségé és tehetetlenségé. Szélsőséges esetekben ez magyarázható vagy megérthető, de nem a cselekvés kedvező módja. Időlegesen ugyan úgy tűnhet, mintha enyhítené a fájdalmat, hogy azután még hevesebben lángoljon föl.
Aki az erőszak körét megszakítja, talán nem győzedelmeskedik a másikon, de legyőzi önmagát. Nem táplálja tovább a harag tüzét, így az tüzelőanyag híján kialszik. Ismét a Dhammapadát idézve:
„a türelem a legnagyobb önmegtartóztatás”.
Ami marad, az a belső béke és kiegyensúlyozottság. Ami előbb-utóbb visszhangra talál a világban.
Kustárné Almási Zsuzsanna
református lelkész
A bosszúállás, bosszúvágy az emberi igazságérzetből fakadó megoldási stratégia. A testi, lelki bántalmazást elszenvedett, a hiúságában, önérzetében megsértett, megalázó, kiszolgáltatott helyzetbe kerülő ember úgy érzi – ahhoz, hogy a világ rendje helyre álljon- jogában áll, sőt kötelessége, adott esetben mások nevében is, elégtételt venni a sérelmekért.
Ebben az esetben az emberi életet a „dzsungel törvénye” uralja, amely szerint a bosszúvágy újra és újra utat talál magának és megállíthatatlan erővé válik.
A Biblia azonban arról tanúskodik, hogy Isten határt akar szabni a bosszú kiteljesedésének, egyáltalán a bosszúállás lehetőségének. Ez már az első testvérgyilkosság történetében is nyilvánvalóvá válik. Káin ugyanis, aki megölte testvérét, az ószövetségi törvény szerint megérdemelte volna a halálbüntetést. Isten azonban „megbélyegzi”, hogy „senki meg ne ölje, aki rátalál” (1Móz4,15), azaz védelmébe veszi, megóvja az emberi önkényeskedéstől.
Ugyanilyen határvonalat húz az ismert „szemet szemért, fogat fogért”(2Móz21,24) törvény is, amely korlátokat szab a bosszúállás, személyes önkény elharapózásának.
Jézus azonban még ennél is radikálisabban hirdeti meg az „erőszakmentesség uralmát”, Isten országának „törvényét”:
„ Hallottátok, hogy megmondatott: „Szemet szemért, fogat fogért”. Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda a másik arcodat is… Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek Mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.” ( Mt5,38-39; 44-45).
Krisztus teljes életével betöltötte ezt a törvényt, és tanításaiban követőit is erre hívja fel.
„Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben… Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval.” (Róm12,18; 21)
Madhupati dász (Mérő Mátyás)
vaisnava (Krisna-hívő) lelkész
Megtestesült lélekként állandóan ki vagyunk téve a háromféle szenvedésnek: (1) amit a saját testünk okoz (pl. egy fogfájás, vagy az elme gyötrelmei, mint a félelem) (2) amit más élőlények okoznak és (3) amit a természeti erők okoznak. Ezek közül általában a legnehezebb elviselni azt a szenvedést vagy akár csak kellemetlenséget, amit más emberek okoznak nekünk, hiszen az ember társas lény és a más emberekkel való kapcsolataiban kívánja elérni az elégedettséget.
Ezek a szenvedések, noha általában „véletlennek” tűnnek – például rálépnek a lábunkra a hatoson a csúcsforgalomban – mindig valamilyen múltban elkövetett tettünk visszahatásai. A természet törvénye ugyanis, hogy ha szenvedést okozunk egy másik élőlénynek, valamikor meg kell kapnunk ugyanazt a szenvedést. Azt, hogy mikor, kitől kapjuk meg ezt a szenvedést, magasabb erők szabályozzák.
Az emberek azonban általában illúzióban vannak, és megtapasztalva a lehetőséget, hogy szabad akaratukból önálló cselekvésre képesek, úgy veszik, hogy amikor egy másik ember szenvedést, vagy akár csak kényelmetlenséget okoz nekik, az az illető rossz szándékából és nem saját korábbi tettéből ered, ezért megharagszanak az illetőre. Ha azután nem képesek úrrá lenni haragjukon, bosszút próbálnak állni, ami sajnos már nem önvédelem, hanem egy oktalan ártás a másik embernek.
Ilyenkor a bosszúálló azt hiszi magáról, hogy irányító helyzetben van, ami pedig Isten monopóliuma. Ha a bosszú által sugallt cselekvést nem fogja vissza, akkor annak ismét negatív visszahatása lesz, és megint vissza fogja kapni azt a szenvedést, amit a bosszúállással okozott, mindez sehogy sem felel meg az erőszakmentesség alapelvének sem.
A Srímad Bhágavatam nevű szentírás 10. énekében van egy szép ima (10. 14. 8):
“Drága Uram! Aki őszintén reménykedik benne, hogy egyszer indokolatlan kegyedben részesíted, és eközben megadóan tűri a szenvedést, múltbéli bűnös tetteinek visszahatásait, szívével, szavaival és testével pedig tiszteletteljes hódolatát ajánlja Neked, az kétségtelenül megérdemli, hogy felszabaduljon, mert a felszabadulás (értsd visszatérjen Krisnához) immáron jogos öröksége lett.”
Bosszú helyett jobban járunk, ha tisztelettel elfogadjuk saját tetteink visszahatásait és közben igyekszünk az Urat szolgálni szívünkkel, szavainkkal és testünkkel, így nem termelünk újabb visszahatásokat.
Sulok Zoltán Szabolcs
muszlim hitoktató
Az iszlám hit szerint Isten a megbocsátásra ösztönzi az embereket:
„Bocsássanak hát meg és legyenek elnézőek! Vajon nem azt szeretnétek, hogy Allah megbocsásson nektek? Allah bizony megbocsátó és könyörületes.” (Korán 24:20)
Ugyanakkor Isten méltóságot is adott az embernek. Ezért minden embernek joga van ahhoz, hogy ezt a méltóságot megőrizze és elkerülje a megaláztatást és elégtételt vegyen az ellene elkövetett bűnért. Ahogy Allah mondta a Koránban:
„A rossztett fizetsége ahhoz hasonló rossztett. De ha valaki megbocsát, és ezzel javulást hoz, annak a jutalma Allahtól van. Bizony, Ő nem szereti az igazságtalanokat. És ha valaki megvédi magát, miután igazságtalanok voltak vele, azok ellen nincs semmiféle lehetőség az elmarasztalásra. Az elmarasztalás lehetősége csak azok ellen van, akik elnyomják az embereket, és lázadnak a földön, jogos ok nélkül. Nekik fájdalmas büntetés jár. És aki türelmes és megbocsát, ha vétkeznek ellene, az bizony az Allah által ajánlott dolgok közül van.” (42:40-43)
Ugyanakkor az iszlám vallásjogtudósok arra hívják fel a muszlimok figyelmét, hogy a sérelmek elszenvedésekor mérlegelni kell a sértettnek azt is, hogy a jogos elégtétel nem okoz-e nagyobb bajt és nagyobb igazságtalanságot. Ha fennáll ennek a veszélye, akkor a sértett legyen türelmes, ne vegyen elégtételt és próbáljon megbocsátani, mert Isten megjutalmazza ezért. A sértettnek ezen túlmenően azt is mérlegelnie kell, hogy a sérelem eltűrése és a megbocsátás nem bátorítja-e az elkövetőt más emberek vagy esetleg az eddigieknél nagyobb sérelmek elkövetésére. Amennyiben a passzív megbocsátás az elkövetőt bátorítaná, akkor – a prófétai társak gyakorlata alapján – a sértettnek meg kell mutatnia, hogy képes a sérelmet megtorolni, majd ezt követően legyen nagylelkű és bocsásson meg. Ezzel megvédi a sértettek méltóságát, illetve az elkövetőket magatartásuk megváltoztatására kényszeríti.
