Egy nemrégiben megjelent hír szerint egy dédnagymama megölte a házukban garázdálkodó, a hölgy férjét súlyosan megsebesítő betörőt. Arról nem szólt a fáma, hogy az idős asszony ezért a tettéért számíthat-e bármilyen büntetésre, felelősségre vonják-e, mi azonban kíváncsiak voltunk, hogy vajon mit mondanak egy ilyen helyzetre a különböző vallások tanítói.
A konkrét kérdésünk így hangzott:
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Farkas Pál
buddhista tanító
Ha röviden válaszolnék, azt kéne mondanom: nincs. A Buddha tanítása szerint az élet mindenek fölött való, megóvandó érték. Ugyanakkor a kérdés megérdemli a körültekintőbb vizsgálatot, hiszen a példaként említett eset nem egy nagy szenttel, egy megvalósított mesterrel történt, aki bizonyára a kockázatok tudatában is békés megoldást keres, hanem egy hétköznapi idős emberrel, egy rendkívüli szituációban.
Amikor a buddhista regula a szerzetesek által elkövetett helytelen cselekedeteket vizsgálja, öt szempontot vesz figyelembe. Mi volt az elkövető szándéka, felfogta-e tettének súlyát, a tett kire vagy mire irányult, célja eléréséért mekkora erőfeszítést tett az elkövető, és mi lett az eredménye.
Ha eszerint, azaz igen szigorú mércével mérlegeljük az esetet, megállapíthatjuk, hogy a cselekedet tudatos volt ugyan, de nem volt sem szándékos, sem tervszerű (a hölgy nem kívánt ölni), a rendkívüli lelki megterheléssel és félelemmel járó pillanat hatása alatt következett be. Tette a más szenvedése iránti együttérzésből fakadt, súlyosan sérült férjét igyekezett menteni. Figyelembe véve az idős hölgy életkorát és képességeit, az erőfeszítés sem mondható aránytalannak, bár az eredménye sajnálatos módon egy fiatal ember életének kioltása.
Egy helytelen tett következményei azonban előbb-utóbb megmutatkoznak, az eredmény hasonlóan kedvezőtlen hatású lehet, mint a tett maga. Ha az igazságszolgáltatás föl is menti a hölgyet, és az áldozat rokonai sem hibáztatják, még mindig marad az emlék, és a halálig kísértő kérdés: vajon volt-e más, ártalmatlanabb megoldás?
Nagypál Szabolcs
római katolikus teológus
A másik ember megölése természetesen számos esetben lehet indokolt. A főszabály: szándékosan ne öljünk meg senkit. De – a véletlen esetét nem is számítva – rengeteg kivételt ismerünk ez alól, melyeket általában nem is nevezünk föltétlenül emberölésnek.
A háború ilyen élethelyzetet jelent. Persze harc s harc közt van különbség, ezért ki kellett dolgozni az igazságos háború erkölcstanát, mely különös erővel ragyog föl a védekező, honvédő küzdelem esetén; illetve mikor az elnyomottak, szenvedők (az özvegyek s árvák) érdekében kell beavatkozni.
A halálbüntetés is a kivételes esetek közé tartozhatik. Noha napjaink korszelleme az állami kivégzések eltörlését támogatja, hagyományosan fontos büntetőjogi szerepük volt a társadalmakban a megtorlás, az elrettentés, a közösség védelme, az igazságosság helyreállítása érdekében.
Lehetséges olyan helyzet is, hogy az orvostudománynak két ember élete közt kell felelős döntést hoznia, pl. egy áldott állapotban lévő édesanya esetén. A magzatgyilkosság nagyon kevés, erkölcsileg indokolható esetébe tartozhatik, mikor a méhmagzat léte, állapota az édesanya életét veszélyezteti.
A közéleti teológia egyik gyakran tárgyalt kérdésköre a zsarnokölés lehetősége, vagyis mikor egy olyan vezető bitorolja a hatalmat, kinek uralma fölmérhetetlen szenvedést okoz népe számára. A különböző mesterkélt erkölcstani példázatok egy jellegzetes föladványa a történet, mikor sok ember életét csakis olyasféle módon lehetséges megmenteni, hogy valaki más életét kioltjuk.
Végezetül, a jogos önvédelem (de nem az önbíráskodás!) egy kiemelt alkalma annak, mikor más ember életének kioltására sor kerülhet: s ez alá tartozik nemcsak saját életünk vagy testi épségünk védelme, hanem más embereké, pl. a hozzánk közel állóké, szeretteinké is.
Természetesen minden esetben mindent meg kell tennünk a másik ember élete kioltásának az elkerülésére, illetve veszély esetén a megmentésére.
Radnóti Zoltán
rabbi
Amikor gyilkosságról vagy önvédelemről beszélünk, mindenképpen tisztázni kell a zsidó hagyomány alapelveit. Az emberi testben isteni lélek (éltető erő) van, illetve az életet Isten adta nekünk és csak ő veheti el. (Lásd: eutanázia). Ám létezik egy kivétel: a jogos védelem. Nézzük meg, mit jelent a jogos védelem elve a zsidóság vallásjogi szempontjából! A legfontosabb forrás a Tórában található: „Ha a betörésen rajta érik a tolvajt és úgy megverik, hogy meghal, nincs miatta vérbűn” (MII 22:1-2).
Ez esetben komoly etikai kérdés merül fel, miszerint, utólag ki döntheti el, hogy esetlegesen létezhetett volna bármilyen más védekezési lehetőség, vagy csak a fatális végkimenetelű? Ez esetben a válasz: ilyenkor a megtámadott ember dönt – az adott (pszichés) helyzetében – és nem laboratóriumi körülmények között kell mérlegelni. (Természetesen mindig mérlegelni kell, hogy a támadó valóban veszélyes-e a megtámadottra.)
Sőt a vallásjog még tovább megy: kiterjeszti a jogos védelem fogalmát egy harmadik személyre. Ha egy harmadik személy is tanúja a támadásnak, akkor neki is joga (és kötelessége), hogy megvédje megtámadott embert, akár úgy, hogy a támadót ő öli meg. (Ugyanezt a „preventív gyilkosság” fogalmát terjeszti ki a vallásjog a háborúkra jellemző „megelőző csapás” elvére. Ám ez már a kollektív önvédelem fogalma.)
Még egy etikai kérdést meg kell vizsgálnunk: amikor valakit jogos védelemből megölünk, miért gondolhatjuk, hogy fontosabb és értékesebb a saját életünk, annál a másik ember életénél? Esetleg a világnak jobb lenne, ha ő élne és nem én? A zsidó filozófia válasza erre egyszerű, a jogos védelem nem mérlegelés kérdése! Minden élet egyforma érték. Mivel mindkettőnk lelke Isten tulajdona ezért nem engedem, hogy az én életemet bárki is elvegye. Adja az Örökkévaló, hogy sohase kerüljünk ilyen helyzetbe!
Sulok Zoltán Szabolcs
muszlim hitoktató
A Saria (iszlám vallásjog) fő célja a következő dolgok védelme: 1. élet, 2. értelem, 3. vallás, 4. vagyon és 5. leszármazás. E védelem minden emberre kiterjed, származásától vagy vallásától függetlenül, s minden embernek egyéni és kollektív kötelessége e dolgok tiszteletben tartása, védelme, helyreállítása és/vagy kiegyenlítése. Az iszlám továbbá az élet védelménél kiemelten foglalkozik a gyilkosság tilalmával. Allah kinyilatkoztatta a Koránban, hogy „az, hogy valaki megöl egy embert – nem emberölés vagy a Földön való pusztítás [büntetéseként] – olyan, mintha megölné az összes embert, és az, hogy valaki életben tartja, olyan mintha az összes embert életben tartaná!” (5:32)
Ugyanakkor az iszlám vallás a fenti alapelvekből adódóan nemcsak megengedi az önvédelmet, illetve a sérelmet szenvedők védelmezését, hanem kötelességgé is teszi. Így például egy fegyveres támadó megállítása, a sértettek védelmezése vallási kötelesség, amit az arányosság betartásával kell teljesíteni. Így előfordulhat olyan eset, hogy egy erőszakos támadót csak súlyosan megsebesítve, vagy akár az életét kioltva lehet ártalmatlanítani, de ez – amennyiben a védekezés a támadással arányos volt, illetve a támadást más módon nem lehetett volna elhárítani vagy a sértett életét más módon megmenteni – nem számít gyilkosságnak. A cikkben szereplő idős hölgy közvetlen életveszélyben lévő férjét, illetve tulajdonát védelmezte, s a helyzetből, valamint életkorából adódóan vélhetően nem volt más lehetősége a rablógyilkos megállítására.
Gandharviká Préma déví dászí (Szilaj Péterné)
vaisnava (Krisna-hívő) lelkész
A Védák törvénykönyve, a Manu-szamhita korábban úgy élt a köztudatban, mint Isten törvénykönyve. Amikor még követték utasításait, akkor maga a király volt egy személyben a törvény felhatalmazott képviselője is. A kihágásokról egyedül ő bíráskodhatott, ítélkezéskor a független kívülálló szerepében járt el.
Korábban a védikus társadalom tagjait hajlamuk, természetük szerint 4 rendbe sorolták. Ez a 4 a bráhmanák (tanítók), a ksatriják (katonák, adminisztrátorok és a király), a vaisják (kereskedők, földművesek) és a súdrák (munkások) osztálya. E 4 közül egyedül a ksatrijáknak, a rend őreinek engedélyezték, hogy halállal büntessék azt, aki megérdemli. A bráhmanák tartózkodtak az erőszaktól, és a ksatriják védelmét élvezték, a kereskedők és a munkások is a katonák segítségét kérték. Bármilyen súlyos bűn is történt, a törvény szerint egy bráhmanát sosem lehetett halálbüntetéssel sújtani, hiszen lelkiismerete makulátlan volt. Két ksatrija közötti küzdelemre pedig egy sor sajátos előírás vonatkozott.
Amikor egy katona vagy rendőr rótta ki a büntetést – akár halálbüntetést -, akkor nem cselekedhetett merő indulatból, hanem józanul kellett mérlegelnie. A megtorlásért a ksatrijáknak nem járt büntetés, sem olyan nagymértékű karma, azaz visszahatás, mint ha valaki önbíráskodás alapján torolt volna meg egy tettet. Enyhe karma azonban nekik is járt, amit a számukra előírt vallásos cselekedetekkel tudtak semlegesíteni.
A ksatriják abban az esetben róhattak ki halálbüntetést, ha a támadó tűzzel vagy méreggel próbált pusztítani, ha elrabolta más földjét, azaz vagyonát, vagy feleségét, illetve ha halálos fegyverrel támadott. A mostani korra azonban, ami a félreértések, viszályok kora, ez a törvény már nem érvényes, egyrészt mert a bűnözés mértéktelenül elharapózott, másrészt mert higgadt, bölcs, józan ítélőképességű, igazságos és erényes ember sajnos már alig-alig akad közöttünk. Ma az államok törvényeit kell teljeskörűen betartani, melynek a vallási szabályok is alárendeltjei.
