Játékelméleti tudósok és viselkedéskutatók által készített kutatás szerint az önzés evolúciós szempontból kifizetődőbb, mint az önzetlenség. Egy matematikai modellt is felállítottak ennek bizonyítására, ám mintha ez a gondolat kissé szemben állna a vallások és a lélekkel foglalkozó szakemberek tanításaival, elképzeléseivel. Az Isten tudja sorozatban ezúttal arra a kérdésre kerestük a választ, hogy vajon melyik viselkedésforma az üdvözítőbb az egyén és a társadalom számára?
A konkrét kérdésünk így hangzott:
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Köves Slomó
rabbi
A talmudi tanmese szerint, amikor a zsidó vallásról érdeklődő idegen megkérte a bölcs Hilélt, hogy foglalja össze neki a Tóra lényegét annyi idő alatt, amíg egy lábon meg tud állni, akkor Hilél így válaszolt: „Amit nem akarnál magadnak, ne tegyél másnak” (Talmud, Sábát 31a). Az egyik legismertebb bibliai tanítás a „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (3Mózes 19:18). Egy másik híres talmudi bölcs, rabbi Akiva szerint ez a „Tóra nagy alapelve” (Jeruzsálemi Talmud, Nedárim 9:4).
Nem lehet kérdés tehát, hogy a Tóra szerint Isten önzetlenséget és szeretet vár el tőlünk embertársainkkal szemben. Ugyanakkor mindegyik fent említett útmutatás abból az alapvetésből indul ki, hogy az ember természeténél fogva önző és saját magát szereti a legjobban. A Tóra arra hívja fel az embert, hogy nagyon szeresse felebarátját és ehhez az elvárt szeretethez keres hasonlatot. „Úgy szeresd felebarátod, ahogy azt szereted, akit a legjobban szeretsz. Ez pedig nem más, mint önmagad.” Isten tehát elvárja tőlünk az önzetlenséget, de ugyanakkor elismeri, hogy az ember természeténél fogva saját magát szereti a legjobban. Így tehát az önzőségéből vezeti le az önzetlenséget. Aki tehát magát nem szereti, mást se tud igazán szeretni. Más szóval az, hogy a Tóra nem tanít arra, hogy „ne szeresd magadat”, arra is rámutat, hogy magunk szeretete mások szeretetének is előfeltétele.
Az említett gondolat jelenik meg a Talmud más tanításaiban is, amelyek az ember létének alapjait és a Teremtővel szembeni kötelességeit érintik: „Minden ember nap, mint nap kijelentheti értem teremtetett a világ.” „Én pedig nem másért teremtetettem, minthogy Uramat szolgáljam.” (Misna Szánhedrin 4:5.; Talmud, Kidusin 82b)
Kustárné Almási Zsuzsanna
református lelkész
A mai civilizált társadalmak embere „farkastörvények” szerint él, és az önzés birodalmának falait egyre magasabbra építi. Ezeken a falakon belül és e törvények alapján az „győz”, aki mindent a maga javára tud fordítani, aki pénzt, hatalmat birtokol és ezáltal, úgy hiszi, bármit meg tud szerezni. Az egyén és az egyén érdeke gyakran képes mindent felülírni.
A világ valódi sorsát meghatározó ősi „törvények” azonban más utat mutatnak, és más erőket működtetnek. Bertold Brecht Kaukázusi krétakör című művében így fogalmaz: „Rettenetes a kísértés a jóra!” Mindenféle önzés-elmélet ellenére az ember életének és „jól –létének” záloga az, hogy engedjen ennek a kísértésnek.
„ Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt…(Fil2,5)”, ezért „semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.”- mondja Pál apostol (Fil2,3-4).
Ennek az útnak a vállalása többnyire nem vezet látványos sikerekhez, nem juttat előnyökhöz, sőt tudományosan sem igazolható a hatásossága. Mégis jelen van…
„ A jótettek javarészt titokban születnek. Semmiféle műszer nem jelzi őket, semmiféle statisztikai apparátus nem készít róluk táblázatot. De jelenlétük annál valóságosabb. A jótetteknek elenyésző az írott történelme. Ha azonban megszűnnének egyszer cselekvően részt venni a földi életben, ez éppoly súlyos és elviselhetetlen csapás lenne, mintha glóbusunk egyik pillanatról a másikra elveszítené légkörét… Jelenléte leginkább a hajnalok csodájára emlékeztet, a láthatatlan napra, amit még sötétség fed ugyan, de máris hasonlíthatatlan erővel itt van.” (Pilinszky János)
Madhupati dász (Mérő Mátyás)
vaisnava (Krisna-hívő) lelkész
A megtestesült lélek az anyagi világban állandóan ki van téve a háromféle szenvedésnek: annak, amit más élőlények okoznak, amit a természet erői, más szóval a félistenek okoznak, és amit saját teste vagy saját elméje okoz. Mindenki átéli itt a születés, a halál, az öregség és a betegség szenvedéseit. Ebből az életről-életre ismétlődő rossz körből csak úgy lehet kitörni, ha sikerül felébresztenünk szívünkben a tiszta odaadást Isten iránt és így elérni, hogy visszafogadjon bennünket a lelki világba, Magához.
A Srímad-Bhágavatam nevű szentírásban van egy történet az önzetlen jóságról. A félistenek és az istentagadó démonok megállapodtak, hogy ki fogják köpülni a Tejóceánból a halhatatlanság nektárját. Neki is álltak a hatalmas feladatnak, ám először a Tejóceán nektár helyett mérget vetett ki. A hatalmas mennyiségű méreg az egész világegyetem pusztulásával fenyegetett. A veszély elhárítására a hatalmas félisten és Krisna legnagyobb híve, az Úr Síva megitta a méregóceánt, ezzel megmentve a világot a pusztulástól. Be is kékült a torka a rengeteg méregtől, ezért ábrázolják azóta is Sívát kék torokkal.
A Bhágavatam erre az önzetlen tettre a következőt mondja: „Azt mondják, hogy a nagy személyiségek amiatt, hogy az emberek szenvednek, szinte mindig önként vállalják a szenvedést. Úgy tartják, ez a mindenki szívében jelen lévő Istenség Legfelsőbb Személyisége imádatának legmagasabb rendű formája.” (S.Bh.8.7.44.)
A szentírások régmúlt történeteinek tanulságai azonban a mai napokban is megelevenednek. Csodálatos példát adott az önzetlenségre A. C. Bhaktivedanta Szvámi Prabhupáda, a Krisna-tudat Nemzetközi Szervezetének alapítója, amikor közel 70 évesen, minden anyagi eszköz nélkül elindult egy idegen országba, Amerikába, ahol senkit sem ismert, azért, hogy az anyagias, fogyasztásra épülő nyugati társadalomban szenvedő embereket megmentse.
Azzal tehát, ha önzetlenül segítünk másoknak, valójában Istent imádjuk és szítjuk szívünkben az istenszeretet tüzét, mind közelebb kerülve ezáltal Istenhez és a Hozzá való visszatéréshez.
Sulok Zoltán Szabolcs
muszlim hitoktató
Az iszlám arra tanítja híveit, hogy az ember élete nem ér véget a halállal, s az ember a földi élet tetteinek következményeit viszi magával a túlvilágra. Ezért a muszlim embernek minden tettet az evilág és a túlvilág mércéjével is meg kell mérnie, mert vannak tettek, amelyek az evilágon nyereségesnek tűnnek (pl. vagyon harácsolása mások megkárosításával, rablással stb.), de túlvilágon pusztulást, örök szenvedést okoznak. Azokról, akik csak az evilágot nézik, azt mondta Isten a Koránban: „De nem! Ti többre tartjátok az evilági életet, holott a túlvilág jobb és maradandóbb. Bizony, ez korábbi lapokon található, Ábrahám és Mózes lapjain.” (87:16-19)
Ugyanakkor az iszlám az igazmondásra és az igazság követésére ösztönzi az embereket, ahogy Allah mondta a Koránban: „Ne kövessétek a saját vágyaitokat és ne térjetek el az igazságtól!” (4:135) Az igazságot azonban könyörülettel kell követni, hiszen Mohamed Próféta (béke legyen vele) azt mondta: „Allah előírta a könyörületet minden dologban.” Mivel hitünk szerint Isten kezében van a dolgok végső kimenetele, az ember feladata, hogy Isten parancsait kövesse, azaz minden cselekedetében az igazságot tartsa szem előtt, ugyanakkor ne feledkezzen meg a könyörületről sem. Ezért az önzés soha nem lesz kifizetődő, mert ellenkezik Isten parancsával.
Mivel az ember nem él örökké az evilágon, a halála elkerülhetetlen. Az ember életének hosszát csak Isten ismeri, ezért az embernek az a feladata, hogy minél több jótettel várja a találkozást Istennel. Ezt az evilági élettel, s annak csak az anyagi vetületére korlátozott matematikai modell nem képes megragadni. Az ehhez hasonló kutatási eredményekben ugyanakkor az önzés és a materializmus képviselői igazolást keresnek.
Végh József
buddhista tanító
Buddhista szempontból a problémáink legfőbb oka az önzés. Az ezektől való megszabadulás útja az önzetlenség. Buddha tanításai is abból indulnak ki, hogy az emberek életét a szenvedés határozza meg. Ennek fő oka a ragaszkodás és a helytelen kép önmagunkról. Egy már nem létező, vagy még nem létező képpel azonosulunk. Olyanok szeretnénk maradni, amilyenek fiatal korunkban voltunk. Vagy egy ideális képet látunk meg csak a tükörben, az ezzel kapcsolatos kritikákat nem vesszük észre.
Az önzés akadályozza, hogy önmagunkkal összhangba kerüljünk. Ugyanez a helytelen önértékelés, hiábavaló ragaszkodás teszi lehetetlenné, hogy a többi emberrel, minden érző lénnyel együtt tudjunk működni, a környezetünkkel harmóniában élhessünk.
A szenvedés világában az önzés vezet az egyén intenzívebb szenvedéstapasztalásához. Ez azonban az egész világát, minden korábbi tettét olyan irányba tolja, amelyet nem kíván vállalni. A boldogság is, ha más lények szenvedése árán érhető el, veszteséghez, ártalomhoz, pusztuláshoz vezet.
Amíg az önzés pillanatai beszűkítik a tudatunkat, nem vagyunk képesek felelősségteljesen dönteni, nem tudjuk felvállalni, de még felismerni sem tetteink következményeit. Az önzetlenség teszi lehetővé azt a nyitottságot, kevésbé beszűkült, kevésbé szétszórt tudatot, amely már képes felismerni, szembenézni tettei következményeivel.
Annyiban van jelen a közösségben az önzetlenség, amennyiben szembe tud nézni korábbi cselekedeteinek a következményeivel, amennyiben képes együttműködni önmagával, a többiekkel. Amennyiben képes egységesen fellépni, dönteni a közösség ügyeiben. Így, szerintem, ez alapján, mindenki el tudja dönteni, hogy mikor, mennyire van jelen az önzetlenség. Másrészt, átérezheti azt is, hogy ez is a mi döntésünkön múlik, a mi egyéni felelősségvállalásunkon alapul.
