Egy felmérés szerint elképesztő méretű pusztítást okozott az emberiség az elmúlt 40 évben az óceánok élővilágában. Közel a felét kiirtottuk már az óceánok élőlényeinek. Ennek természetesen súlyos következményei lesznek. Ebből a hírből kiindulva arra voltunk kíváncsiak, hogy miként állnak a régi tanítások, a vallások a környezetvédelem, esetleg konkrétan az emberiség által a természet ellen elkövetett pusztításhoz. Felhívták/felhívják-e a figyelmet a különböző vallások a természettel való együttélés szabályaira?
A konkrét kérdésünk így hangzott:
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Fekete-Fodor Kata
vaisnava (Krisna-hívő) teológus
Az, hogy közel 50%-a kipusztult az óceánok élővilágának, egy kijózanító adat felelősségünk súlyáról. Jól rávilágít az emberiség jelenlegi kizsákmányoló, a közös kincsekből a szükségesnél többet kiemelő, önző életvitelére. Az óceánok élővilágának elpusztítása ugyanolyan negatív karmát termel számunkra, mint például a húsevés. Ha olyan termékeket fogyasztunk, amelyek előállítása káros az óceánokra (ilyen például a húsiparban előállított „élelmiszer”), akkor közvetve mi is hozzájárulunk pusztulásukhoz.
Az Úr Krisna Földről történő, 5000 évvel ezelőtti eltávozása óta a zavarodottság, a kilátástalanság, a pusztítás jellemzi az emberiséget. Ebben a korban hiányzik a vallás 4 lába: a testi-lelki tisztaság, az igazmondás, a mások iránti könyörületesség, és a lemondás; helyette folytonos élvezethajszolás és felhalmozás folyik. Így nem jöhet létre az erőszakmentesség sem, s ezek együttes hatásaként egyre inkább sérül természeti környezetünk, amelyet egyébként csak kölcsönkaptunk Istentől…
A Krisna-hívők az idei évben nem véletlenül tűzték ki célul, hogy az év témájaként a környezetvédelem fontosságára hívják fel a figyelmet. A folyamatos, szakemberekkel és egymással folytatott tapasztalatcsere hozzásegít bennünket, hogy egyre öko-tudatosabban és vallásosabban éljünk, mivel az erőszakmentesség és az egyszerűség is az életmódunk része. A védikus elveket követve úgy gondolom, többet tehetünk a természetért. Ha felelőtlenül bánunk a teremtett világgal, akkor további népvándorlásokra, háborúkra és szenvedésre kell számítanunk, s a karma törvénye értelmében elszenvedjük azt a kárt, amit másnak okoztunk. A Srímad-Bhágavatam 12. éneke előrevetíti a jelen korszak végét: a Föld végül sivataggá válik, és évszázadokon keresztül nem esik eső, emiatt embermilliók lelik halálukat; az emberek egy csoportja azonban a hegyekbe menekül a káosz elől és békében él – ők lesznek a zavarodottság korának túlélői. Rajtunk áll, hogy erkölcsi alapon az emberiség mely csoportjához kívánunk tartozni.
Oláh Miklós
görögkatolikus lelkész
Ez csak egy része a teremtett világ folyamatosan történő pusztításának. Fontos igazság, hogy a környezet védelme nem a környezet védelmével kezdődik! Már a gyermekekben ki kell alakítani a természetért való felelősség tudatát. Az ember szabadsága nem korlátlan. Nem szabad visszaélnünk a technikai fejlődésből származó hatalmunkkal. „Az emberiség eddig nem látott méretekben válaszút előtt áll. „Az emberiség kezében hallatlan erejű eszközök vannak: kertté varázsolhatja vagy romhalmazzá teheti a világot.” (II. János Pál)
Kereszténynek lenni annyi, mint a felelősség hivatását gyakorolni. „A környezeti válság gyökere erkölcsi természetű.” (II. János-Pál) A felelősségvállalás egy olyan tulajdonság, amely megkülönbözteti a gyermeket a felnőttől, sőt talán ez az, ami igazán felnőtté teszi az embert. A fizikai értelemben vett sivatagok azért szaporodnak a világban, mert a belső sivatagok is egyre szélesebbé váltak.
„Nagyon lassan tanulunk a környezet pusztulásának leckéjéből. A fejlődésnek olyan formáját kell választanunk, amely tiszteletben tartja a teremtett világot.” (Ferenc pp.) „Az Egyház felelősséget visel a teremtésért, és ezt a felelősséget nyilvánosan is érvényre kell juttatnia. Ha pedig ezt teszi, nem csak a földet, a vizet, a levegőt kell védelmeznie, amelyek mind hozzátartoznak a teremtés adományához. Az embert kell védelmeznie mindenekelőtt, saját önpusztítása ellenében.” (XVI. Benedek)
„Ábrahám utódai – a zsidók, a keresztények és a muzulmánok – valamennyien megegyeznek egy fontos dologban: a Teremtő a földet csak használatra adta át az embernek: a jogokkal kötelességek is járnak. Igazából minden világvallás elutasítja a pusztán profit motiválta cselekvést.” (Botos Katalin közgazdász)
„Meddig gyászoljon még a föld, és meddig száradjon a fű az útszélen? Még a barom és a madár is elpusztul a rajta lakók gonoszsága miatt. Mert azt mondják: Isten nem látja viselkedésünket.” (Jer 12.4)
Radnóti Zoltán
rabbi
Közhelyesen azt szoktuk mondani, hogy az ember a teremtés koronája. Ám ez teljesen igaz állítás. A táplálékláncból az ember teljesen kimaradt. Mi nem a test vagyunk, hanem a dísz, hiszen ha bármely élőlényt kivennénk a világból, akkor a világ összeomlana, ám ha az embert vesszük ke, akkor a világ nyugodtan élne tovább az ember nélkül.
Azaz az ember – a megteremtésével – lehetőséget kapott javítani és rombolni. Így van ez a természetvédelemmel is. Az állatkínzás tilalmáról és a környezetvédelem fontosságáról sokat beszél a Tóra, ám a világ számára ez csak az elmúlt évszázadban vált akkut kérdéssé. A Talmud szerint Isten figyelmezette az első embert arra, hogy amit ő esetlegesen elrontana, azt senki sem fogja utána megjavítani.
A Tóra csodálatos mondatban mutatja be az ember és a környezete kapcsolatát: „Ha ostromolsz egy várost, ne vágjad ki a mező fáját, mert a fa nem ember, hogy el tudjon menekülni előled.” (MV 20/20)
Ám emellett olyan „kisebb” törvényeket is olvasunk a Tórában, hogy a nyomtató ökör száját nem lehet bekötni, hogy nem lehet két különböző állatot egymás mellé befogni, mert a gyengébb megszenvedi, stb.
A környezet tiszteletére tanít bennünket Isten parancsa, amit Noénak adott, miszerint minden (minden!) állatból magával kellett vinnie kettőt-kettőt, és nem csak azokból, amit Noé éppen szeretett.
Hadd említsem azt a 2 évezredes ünnepet, amely mindenhol nagy népszerűségnek örvend: a „fák újévét”, svát hónap 15-ét. Ez a koratavaszi ünnep a „vízöntő” hónapjának teliholdjára esik. A zsidó hagyomány szerint ezen a napon dől el, hogy az elkövetkezendő évben milyen lesz a fák termése, azaz milyen lesz az élet a földön, éppen ezért a középkori zsidó misztikusok minden fontosabb gyümölcsből ettek egyet, amire áldást mondtak, ezzel köszönve meg Istennek, hogy megteremtette a gyümölcsfákat. Nem véletlenül lett ez a nap az izraeli parlament, a Kneszet születésnapja. 1949-ben svát 15. napján nyitotta meg Hájim Weizmann a Kneszet első ülésszakát.
Az alábbi talmudi történet a fa és a jövő kapcsolatáról szól:
Honi egyszer az úton jártában látott egy öregembert, ki szentjánoskenyérfát ültetett és megkérdezte tőle:
– Hány év múlva fog ez teremni?
– Ő válaszolt: Hetven esztendő múlva.
– Honi visszakérdezett: Biztos vagy, hogy akkor még élni fogsz és eszel belőle?
– Az öregember így felelt: Amikor én születtem, oly világra születtem, melyben voltak ilyen fák, amit az atyáim ültettek nékem, így én is ültetek a gyermekeimnek.
Sulok Zoltán Szabolcs
muszlim hitoktató
Az iszlám szerint a Földön található látható és rejtett javak, vagyis a már kiaknázott, kitermelt és hasznosított, valamint a kitermelésre és hasznosításra váró anyagi javak, gazdasági készletek, természeti kincsek, mind az ember számára lettek teremtve, ahogy a Koránban áll: „Ő az, Aki megteremtette számotokra mindazt, ami a Földön van.” (Korán, 2:29) Továbbá Allah az embert helytartónak teremtette Földre, azaz hatalmat és képességet adott neki a föld használatára, illetve az ezzel járó felelősséget is a vállára tette: „És [emlékezz arra], amikor Urad így szólt az angyalokhoz: „Bizony helytartót fogok rendelni a földre” (Korán 2:30). Ugyanakkor Allah megtiltotta a Földön való pusztítást, mint például a gyengébb népek elleni agressziót, leigázásukat természeti kincseikért, javaikért vagy egyéb más tulajdonukért, valamint a környezet pusztítását: „és ne okozzatok romlást [pusztítást] a Földön, annak helyreállítása után!” (Korán, 7:56).
Ennek értelmében az ember szabadon használhatja a föld javait – köztük a tengereket és az óceánokat is – az igazság, az igazságosság és a helyreállítás, a jobbá tétel érdekében, de azokat nem teheti tönkre, a használatukból másokat (pl. az eljövendő generációkat) nem zárhat ki, mert mások ugyanúgy jogosultak a használatukra, ahogy viselik értük a felelősséget is Isten előtt. Ha az ember visszaél a föld javaival, azok valódi tulajdonosától – Istentől – fog büntetést kapni az Ítélet Napján, miután Allah megízleltette vele azt az evilágon: „Megnyilvánult a romlás a szárazföldön és a tengeren azért, amit az emberek keze elkövetett, – hogy [Allah] megkóstoltasson velük néhányat abból, amit cselekedtek. Hátha megtérnek!” (Korán 30:41). A tengerek pusztulása ezért figyelmeztetés az ember számára: változtatnia kell hozzáállásán és tettein, vissza kell térnie Istenhez, mert különben Isten büntetése várja az Ítélet Napján.
Végh József
buddhista tanító
Az élőlények és a fizikai környezetük Buddha hagyományában egymástól kölcsönösen függenek. Mint minden, a világban. Ám az élőlények, tudatukkal a maguk szintjén dönthetnek arról, amit cselekszenek, ezért felelősek is a tetteikért.
A fizikai környezetünk közös a korábban élt lények, az őseink, a mai tudásunk magvainak az elültetőivel. Együtt alakítottuk olyanná, amilyen. Ez akkor is így van, ha nem akarunk elődeink tetteihez kapcsolódni, sem közvetlen őseink, sem hagyományaink révén. A környezetünkkel osztozunk korábbi tetteik, „tetteink” következményein, ahogyan gyerekeink és unokáink is az általunk ültetett magvak termését, gyümölcseit fogyasztják majd.
A tettől elválaszthatatlan a következmény. Ezt hívjuk a „karma törvényének”: Ennek egyik megjelenési formája az is, hogy az általunk okozott szenvedést valamilyen formában, tetteink gyümölcseként meg kell tapasztalnunk. Ilyen téren Buddha minden élő, szándékkal bíró lényt egyenlőnek tekint. Így a tengerekben elpusztult állatok szenvedései már részei is az életünknek, csak nincs meg az a tudásunk, amellyel be tudnánk azonosítani. Nem látjuk még, hogy fogyasztásukkal, vagy a környezetet szennyezve miként osztozunk a sorsukon, mekkora rész esik ránk a szenvedéseikből.
Az ezzel való szembenézést, a szenvedésnek ebben az örvénylésében egyensúlyt találni csak úgy lehet, ha tiszták a szándékaink. Ha tudatlanságunkban okoztunk is szenvedést, szándékosan nem tettünk ilyet. Ez esetben van esély, a helyzetet elfogadva felismerjük az okokat és a feltételeket, és dönteni is tudunk a következményeik felől. Mivel ez a karma közös, ezt csak közösen tehetjük meg.
