Szakítva eddigi hagyományainkkal, ezúttal nem egy hír kapcsán kérdeztük meg a vallások képviselőit, hanem egy olyan kérdést tettünk fel, amivel szeretnénk jobban megismerni a vallások Istenről szóló magyarázatát, Istenhez fűződő viszonyát, és így magukat a vallásokat is kicsit talán jobban meg tudjuk érteni.
A konkrét kérdésünk így hangzott:
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Nagypál Szabolcs
római katolikus teológus
Istennek az a szerepe a kereszténységben, mint a levegőnek és a napfénynek az ember, vagy a víznek a hal életében. És még sokkal-sokkal több is.
Isten egyrészt jelen van az emberi történelemben, az egyháztörténetben: ott áll az elején, és vár bennünket a végén. És közben fönntartja az egészet, párbeszédben áll szeretteivel, az emberekkel, és társának tekint bennünket a teremtés kibontásában.
Másrészt, a személyünket is a szívén viseli: a még magzatvízben lebegő, vaksi Zsombikától a tekintélyes és megfontolt szavú Zsombor apóig gondja van ránk, szomjazik az imádságunkra, együtt érez és együtt szenved velünk, osztozik örömünkben és bánatunkban.
A kereszténység mint vallás sajátossága, különlegessége nem e néhány gondolatban összefoglalt istentan, istenkapcsolat – hiszen ezek jó részét közösen valljuk más egyistenhívő testvérvallásokkal.
Hanem Istennek egy teljesen meglepő – váratlan, hallatlan, előzmények nélküli – terve, döntése: hogy kétezervalahány évvel ezelőtt emberként is megjelent a Földön, átélve az emberi állapottal járó valamennyi élményt és kihívást – a bűnt kivéve. Ő Jézus Krisztus, aki teljesen Isten és teljesen ember.
A Krisztus-esemény a kereszténység „hozzáadott értéke” a világvallások „nagy piacához”. Amikor a keresztény Istent mond, Jézus Krisztus sorsfordító élettörténetét idézi föl; és amikor Jézus Krisztusról beszél, benne és mögötte mindig Isten sejlik föl.
E kulcseseményben az arcát a maga teljességében fölvillantó Isten a keresztény egyéni és közösségi élet középpontja: szavakba foglalt imádságainkban és szüntelenül imádkozó (vagyis istenközelségben leélt) életünkben Istent kérdezzük, Istentől kérünk, Őrá figyelünk, Néki adunk hálát, Rajta és a tettein, szavain szemlélődünk.
Jaj nekünk, amikor valamilyen vallásos megnyilvánulásunk nem az istenszeretet vonatkoztatási rendszerében helyeződik el: „Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem Téged emleget!”
Radnóti Zoltán
rabbi
A Talmud szerint Istennek 72 neve van. mindegyik megjelöli egy tulajdonságát.
Ebből szeretném a négy legismertebb eredeti, héber nevét bemutatni, hogy ez által megismerjük, hogy Istennek milyen szerepe van a zsidó nép életében.
Elohim: A világ teremtésekor használja a Szentírás ezt az Istennevet. Jelentése: ítélkező Isten, égi Bíró. Azaz Isten előtt nincs titok. Nem lehet elbújni előle. Figyel a tetteinkre, figyel a gondolatainkra. És akár jutalmaz, akár fedd, mindig igazsággal teszi, és miértünk.
Ádonáj, (J-H-V-H): Az Örökkévaló. A héber létige jövő (jihje), jelen (hove), és múlt (hájá) idejű formájának egybeolvadása. Jelentése – maga a szó értelme, azaz – Isten mindig volt és mindig lesz. Nem hagyja magára a világot és a zsidó népet. Ő a történelem Istene, aki ott volt a világ teremtésénél, az egyiptomi kivonulásnál, a Szináj hegyen. Aki adta a zsidó népnek a Tórát, a törvényt, ami alapján élünk.
Sádáj: Jelentése: Mindenható Isten. Üzenete: Isten, aki előtt nincs lehetetlen. Aki, aki kísér az utunkon, és segít a bajban. Aki jóllakat akár 6 ezer embert vagy akár 6 milliárdot. (Feltéve, ha az emberek nem lövöldözik el egymásra puskagolyó formátumban, az élelmiszerre félrerakott pénzt.)
Végül Isten egyik legszebb héber neve: Sálom. Azaz béke. Az erő, aki az egész világban békét és egységet teremtett. A bolygók forognak, az fák nőnek, és a termeszek lelkesen építik a váraikat.
Az ember is tudna ebben a békében, Isten képmásaként élni. Ám ez nehezebb, mint gondolnánk.
Ne feledjük, Ádámnak és Évának „köszönhetően” mi kaptunk egy különleges tulajdonságot: a jó és a rossz felismerését, azaz a szabad választást, ami a tudatos Istenismeret alapja. Mi választjuk, hogy szeretjük-e őt, az Elohim, Ádonáj, Sádáj, Sálom nevű Istent, és elfogadjuk-e a törvényeit, vagy sem.
Dr. Shubail Mohamed Eisa
muszlim hitoktató
Mohamed prófétát (béke legyen vele) társai egyszer Istenről kérdezték, hogy írja le őt. A válasz egyenesen Istentől jött a Korán egyik rövid fejezete által: „Mondd [óh Mohamed]: Allah az Egyedülvaló, Allah az Örökkévaló! Nem nemzett és nem nemzettet. És senki nem fogható hozzá.” (Korán 112: 1-4). A muszlimok legszívesebben Allahnak hívják Istent. Az Allah szó Isten helyes arab elnevezése, mert ez az egyetlen kifejezés, amelynek nincs többes száma, se neme. Jelentése: az egyetlen Isten. A szó származása az AL-ILÁH (az Isten) összetételből vezethető le. A legrégebbi sémita írásokban az istent az IL vagy ÉL szó jelentette. Héber nyelven a Teremtőt Eloahnak (tbsz. Elohimnak) nevezik, míg Jézus nyelvén az Alaha szó jelentette Istent. Tehát az Allah szó Isten tiszteletteljes megnevezése, amely egyedül Őt, az Egy Igaz Istent illeti meg. Az Allah tulajdonnév használata azt tükrözi, hogy az iszlám nagy hangsúlyt fektet az Istenben való hit tisztaságára, emiatt bármely istenségnek vagy személynek Isten mellett való imádata az iszlám szerint olyan hatalmas bűn, amit Isten nem bocsát meg.
A különböző korokban Allah minden népből embereket választott és küldött el korokon át Egyedülvalósága és a túlvilágon való elszámolás üzenetével. Ezeket a kiválasztott embereket hívják Isten küldötteinek és prófétáinak. Allahban való hit az Iszlám hit alaptétele, hiszen Allah Egyedüliségében és Mindenhatóságában kell hinni, és el kell ismerni azt a tényt, hogy egyedül Isten az, akit áhítatosan imádni és szolgálni kell, és csak őhozzá fordulunk segítségért és bűnbocsánatért, mindenféle közbenjáró vagy közvetítő nélkül.
Allah a teremtője mindennek, Rajta kívül minden más teremtmény és szolgálója csak Urának. Még az angyalok, a próféták és a küldöttek is csupán teremtett szolgák, alávetve magukat Allahnak. Allah az Élő, az Önmagában Létező, az Örökkévaló, az Első, kezdet nélkül, és az Utolsó, vég nélkül. Ő mindent hall és mindent lát. Ő a Legkönyörületesebb, a Legirgalmasabb, a Legigazságosabb, a Mindenható és a Mindenek felett Uralkodó.
Tornóczky Gusztáv
vaisnava (Krisna-hívő) oktató
A hindu világvallás egyik fő szent könyve a Bhagavad-gítá összesen 5 fő témáról tanít, ami felöleli az Abszolút Igazság fogalmát és minden létezőt magában foglal. Ezek a következők: 1. Isten (Ísvara), 2. az élőlények (dzsíva), 3. a teremtés / természet (prakrití), 4. idő (kála) és 5. tettek (karma). Az öt téma közül Isten az elsődleges, mivel Ő hozta létre a többi négyet is és ezek léte és működése Rajta függ.
Istenen és az Ő energiáin kívül nem létezik semmi, ezért az a felfogás, hogy Istentől függetlennek látunk valamit az illúzió (májá=nem az). A Bhagavad-gítá leírja a megvilágosodott személy jellemzőit és ezek között szerepel, hogy mindent és mindenkit a Legfelsőbbel kapcsolatban szemlél, ez a látásmód mentes az illúziótól és maradandó békével áldja meg azt, aki e szerint tekint a világra. Ezen kívül, ha valaki Krisnát (Isten) látja minden dolog mögött, akkor természetes istenszeretete felébred és folyamatosan növekszik élete során.
Isten teljesen tökéletes és lelki, Ő rendelkezik az öröklét – tudás – boldogság teljességével. Mivel mi a teremtményei vagyunk, ezért mi is rendelkezünk lelki természetünket tekintve e jellemzőkkel. Az élőlények ebben az átmeneti anyagi világban elkülönültek Istentől és helyzetükre a megoldás, hogy újra felelevenítik kapcsolatukat Vele. Krisna nem hagyja magára teremtményeit, ezért időről-időre megjelenik Ő Maga, vagy hű társait küldi, hogy utat mutassanak az emberiség számára. Ezen kívül minden egyén szívében is jelen van Isten, mint Felsőlélek, Aki folyamatosan segíti az élőlényt (mint barátját), ha igényli.
Krisna olyan kedves, hogy ha az élőlény csak egy kicsit is megtapasztalja a Vele fennálló kapcsolat édességét, akkor semmi mást nem akar csak ezt a páratlan kincset, ami az istenszeretet (prema). A felszabadult szinten Krisna és mi, mint az Ő társai az egymással fennálló szeretetteli kapcsolatokból származó viszonzás boldogságát élvezzük. Ez az, ami egyaránt beteljesíti Isten és a mi vágyainkat is, teljes összhangban
Végh József
buddhista tanító
Buddha hagyományában, amelyet élünk, (és amit megkülönböztetünk a buddhizmustól, amelyben inkább tanulmányozzuk a Dharmát), egy olyan belső utat járunk, amelyben nem foglalkozunk Isten kérdésével. Ilyen értelemben a Buddha-Dharma nem teista vallás. Buddha nem tagadta, egyszerűen nem foglalkozott ezzel a kérdéssel. Amikor tanítványai a Teremtőről kérdezték, kitérő válaszként nem mondta sem azt, hogy van, sem azt, hogy nincs, sem azt, hogy van is meg nincs is, vagy hogy sem igen sem nem – létezik.
Buddha nyomán mindenki a saját belső útját járja, amelyet összehangol a Megvilágosodott példáját követők közösségével, a környezetével, mind anyagi, mind emberi összefüggésben. Az lehet a félreérthető, hogy az eltérő nyelvi- és kulturális kifejezőeszközökhöz szokott emberek teista értelemben gondolkodnak olyan szimbolikus formákról, amelyekről mindenütt el kell, hogy mondjuk: csak a saját tudatunk megfelelő energiáit személyesítik meg. Ebből a szempontból a régi mitikus világkép elemeit őrizzük.
Minden ilyen ábrázolás, szobor, képmás csak emlékeztető arra, amit magunkban, és nem egy külső tárgyban, vagy egy másik emberben találhatunk meg. Ezeket gyakran istenségnek fordítják, mert a meditációkban, mivel magunkban még nem teljesen ismertük fel a jelenlétüket, figyelmünkkel a legnagyobb tisztelet illeti őket. De amint felismerjük, például Avalókitésvara ábrázolásának segítségével az együttérzést, már nem lesz szükségünk külső emlékeztetőre, magunkban és másokban egyformán látjuk.
Buddha arra emlékeztet, hogy mindenki képes elérni a szenvedéstől való megszabadulást, félelem és szorongás mentesen élni. Emberként követjük a példáját, még ha, sok kezdő Dharma-gyakorló túlságosan nagy szerepet is tulajdonít a szimbolikus formáknak, ez az ember-ség tölti ki az életünket.
