Lehet-e viccelni, gúnyolodni a vallásokkal?

A súlyos és végzetes következményekkel járó Charlie Hebdo-karikatúrák kapcsán kérdeztük meg a világvallások képviselőit a vallásokon való viccelődésről, illetve annak határáról.

A konkrét kérdésünk így hangzott:

Ön szerint lehet-e vicc tárgya a vallás, és ha igen, hol húzná meg a határt ebben?

(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)

Dobosy Antal
zen buddhista tanító

Én, mint zen buddhista nyugodtan mondhatom, hogy igenis lehet. A zen buddhizmus igen jó példa arra, hogy nemcsak tolerálja humort, a viccet vagy az iróniát, melynek éppen a zen buddhista vallás a tárgya, de kimondottan használja is ezeket az eszközöket a szellemi úton. A zen irodalom tele van olyan történetekkel, melyek a humor segítségével tartanak tükröt elénk, olyan kóanokkal, a vicc határát súroló tanító zen történetekkel, melyek szembesítenek a hibáinkkal, és olyan paradox, nevetésre ösztönző tanításokkal, melyek nem kímélik a buddhista vallás legtiszteletreméltóbb alakjait sem, beleértve a vallás alapítóját, Sákjamúni Buddhát sem.

Dzsósú Dzsúsin (778–897) zen mestert a zen történetírás a legjelentősebb zen buddhista tanítónak tartja, és nagy tisztelet övezi. Vele kapcsolatos a következő tanító történet: „Egy szerzetes a tan legfontosabb alapelvét tudakolta, de Dzsósú mester kimentette magát: – Pisilni kell mennem – mondta. – Látod, még egy ilyen kis dolgot is magam intézek el.” [Terebess Gábor: Folyik a híd, 1990]

A zen festészet egészen az utóbbi időkig kolostori művészet volt, így azt gondolná ebben a művészetben járatlan ember, hogy ezek az alkotások kizárólag szentképek, és a megfestett istenségeket, mestereket és buddhákat mindig dicsfény öleli. Koránt sem! Ezek a tiszteletre méltó művészek, bizony sokszor éltek a karikatúra eszközével, és olyan helyzetekben és módon is ábrázolták az előbbi, egyébként igen tisztelt, méltóságokat, hogy ezeket az ábrázolásokat nyugodtan tekinthetjük illúzió rombolónak.

Hakuin Ekaku (1685–1768) festménye példa a zen karikatúrára:

Végül az előbb említett Dzsósú mestertől idézzük: „Igaz ember szájában a hamis eszme is megigazul, hamis ember szájában az igaz eszme is meghamisul.”

Köves Slomó
rabbi

Egy vallásos ember moráljában a legtermészetesebb, hogy vannak olyan értékek, amelyeket abszolútnak tekint, és amelyeknek a gúnyolása vagy kifigurázása nem megengedett. Ezzel együtt érdemes hangsúlyozni, hogy a zsidó vallás általában minden fajta kifigurázást és gúnyolódást helytelenít és a láson hárá azaz a rossz beszéd és a rechilut azaz a pletyka és a rágalom tiltott kategóriájába sorolja: „Ne járj rágalmazóként néped között; ne állj veszteg felebarátod vérénél; én vagyok az Örökkévaló.” (3Mózes 16:19.)

Mind emellett érdemes azt is szem előtt tartani, hogy a kritika, a vita elengedhetetlen része a tudás megszerzésének, a világ jobbá tételének és az Istenhez való közelkerülésnek. A talmudi bölcsek nagyra becsülték – az Ég kedvéért történő – vitát: „Minden vita, amelyet önzetlenül Isten kedvéért folytatnak, eredményesen zárul…” (Talmud, Atyák 5:17.)

A bibliai próféták fő tevékenysége a nép és a mindenkori uralkodó kritikája volt, amit gyakran az igazságtalan üldöztetés és életveszély mellett is vállaltak. Ilyen volt például az egyik leghíresebb próféta, Illés küzdelme Ácháb királlyal és Izebel királynővel szemben.

A kritikát és a kifigurázást még – ha helytelen és méltatlan is – türelemmel kell fogadnunk. Az igazán jámbor emberek azok, akik „megbántódnak, de másokat soha sem sértenek meg, akik hallgatják rágalmazásukat, de nem válaszolnak, szeretetből tesznek, és örömmel fogadják a fájdalmat…” – tanítja a Talmud (Sábát 88b)

Kustárné Almási Zsuzsanna
református lelkész

„A humor az elme szellőzőablaka. Ezért mentálhigiéniai jelentőségű.” (Ancsel Éva ) Nagyon sok igazság van ebben a rövid filozófiai gondolatban. Az embernek szüksége van a humorra, humorérzékre. Egyrészt, mert a nevetés jót tesz testileg, lelkileg, másrészt feloldó, feszültségoldó jelentőséggel bír.

Vannak az életben olyan helyzetek, akár sorshelyzetek is, amit humor nélkül nem bírnánk elviselni. Legnagyobb félelmeinken is úrrá lehetünk, ha tudunk nevetni rajta. Máskor pedig a Felfoghatatlant, a Legmagasztosabb Szentséget (akinek még a látását sem biztos, hogy el birnánk viselni) oldjuk a humorral. Vagy inkább mi oldódunk fel Benne és Általa. Az igazi, valódi humor ugyanis a legmélyebb örömben, derűben gyökerezik.

„A humor tisztánlátás. Ragaszkodás az igazsághoz, a hűség , a nevetés árán, s másként megnevettet…A humor nem a tragédia ellentéte, hanem megértése. A halhatatlanságunkon nevetünk.”(Kornis Mihály)

A gúny ennek az ellentéte. A fölényes, a magát mások elé, fölé helyező ember sajátja. A gúnynak nincs köze az iróniához, a szellemességhez, sem az örömhöz. A szent dolgok kigúnyolása azt jelenti, hogy az ember azt hiszi fölöttük áll, hatalmában tartja.

„A katonák elvitték őt a palota belsejébe, a helytartóságra, és összehívták az egész csapatot. Felöltöztették bíborba, tövisből font koronát tettek a fejére és elkezdték köszönteni: „Üdvözlégy, zsidók királya!” Nádszállal verték a fejét, leköpdösték, és térdhajtással hódoltak előtte. Miután kigúnyolták, levették róla a bíborruhát, felöltöztették saját ruhájába és kivitték, hogy megfeszítsék őt.” (Mk15,16-20)

A vélt fölény azonban csak látszólagos, mert felülírja az a szent derű, ami mindenek fölött áll és valójában a szeretethez van köze: „Atyám, bocsáss meg nekik,mert nem tudják mit cselekszenek.” (Lk23,34)

Mahajan das (Pálok Péter)
vaisnava (Krisna-hívő) lelkész

A jó vicc a legjobb nevettető, a nevetés pedig gyógyít – persze mindenkinek más az ízlése, ami függ társadalmi és kulturális helyzetétől, neveltetésétől, így mindenkinek mást jelent a jó vicc. A nevetés kikapcsol, felszabadít a mindennapi feszültségek alól, sőt az intelligens humor igazán elgondolkodtat. A vicc tehát a mindennapi szórakozás része, de úgy kikapcsolódni, hogy azzal másokat megbántunk, nem helyes. Aki másoknak aggodalmat okoz, az ne csodálkozzon, ha az ő életében is nehézségek lesznek.

Minthogy az élet része a humor, a vallási gyakorlatban is természetesen lehetnek humoros elemek. Az egyik legfontosabb vaisnava (Krisna-hívő) szent könyvben, a Csaitanya-csaritámritában egy, már-már az abszurd humor kategóriáját súroló, csípősen viccelődő párbeszédet olvashatunk, ami két nagy szent, Nityánanda és Advaita közöt zajlott le. Nagyon szórakoztató rész, de ez a fajta viccelődés nem jogosít fel senkit arra, hogy az ő szentségüket megkérdőjelezze vagy újraértelmezze.

A vallásos emberek számára a próféták, a vallásalapítók személye a legszentebb. Az őróluk faragott viccek nehezen fogadhatók el, mint felszabadító és szórakoztató humor, különösen, ha a vallás gyakorlói számára sértőek, így például ha lealacsonyító, a különleges helyzetüket kétségbe vonó, profanizáló tartalmúak, vagy egyszerűen trágárak.

Meglátásunk szerint egy szabad társadalomban az egyén szabadsága odáig tart, ahol a másik emberé kezdődik. A társadalmi együttélés békéjét veszélyezteti az olyan szabadosság, amely nincs tekintettel a másik emberre vagy másik társadalmi csoportra. Meggyőződésünk, hogy mint mindent, a szólás- és sajtószabadságot is rendeltetésszerűen, az egész társadalom javát szolgálva kell használni.

Sulok Zoltán Szabolcs
muszlim hitoktató

Az iszlám a legmagasabb erkölcsi normák betartására szólítja híveit és elrendeli a másokkal való legelőnyösebb bánásmódot. A Koránban az áll: „Bizony, Allah megparancsolja az igazságosságot, a szép bánásmódot, s a rokonoknak való adakozást, s eltilt attól, ami förtelem és elvetendő, és a jogtalan erőszaktól. Talán hallgattok az intő szóra!” (16:90) Ezzel összefüggésben az iszlám azt is megtiltotta követőinek, hogy mások hitét sértegessék vagy kigúnyolják: „És ne sértegessétek azokat, akikhez Allahon kívül fohászkodnak, nehogy ők is sértegessék Allahot ellenségeskedésként, tudás nélkül.” (Korán 6:108)

Az iszlám szerint így az Isten helyett imádott dolgokat sem lehet gúnyolni, nemhogy magát Istent! Nem lehet gúnyolni a prófétákat – tehát nemcsak Mohamedet (béke legyen vele) –, hiszen ők hozták Isten üzenetét időről-időre az emberiségnek és személyes példamutatással hívták és tanították az embereket az Istennek tetsző életmódra. És nem lehet gúnyolni a vallások szent könyveit sem, tehát nemcsak a Koránt. Minden mást lehet kritizálni, lehet velük viccelni (politikusokkal, uralkodókkal, vallási és világi vezetőkkel stb.), de még ekkor is az igazságot kell szem előtt tartani és óvakodni kell mindattól, ami förtelmes és elvetendő, legyen az tartalom vagy forma.

Mohamed Próféta (béke legyen vele) azt mondta: „Egy házat ígérek a Paradicsom külső helyén annak, aki felhagy a vitatkozással, még akkor is, ha igaza van. És házat ígérek a Paradicsom közepén annak, aki nem hazudik, még tréfából sem. És házat ígérek a Paradicsom legmagasabb helyén annak, akinek jó az erkölcse.” (Abu Dáúd, at-Tabaráni)