A manapság egyre divatosabb „zöld temetkezési” formákhoz, való viszonyukról, illetve temetkezési szokásaikról kérdeztük a világvallások képviselőit.
A konkrét kérdésünk így hangzott:
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Darvas István
rabbi
A Talmud (Moéd Kátán 27b) ha nem is a “zöld temetésekkel” kapcsolatban, de a szertartás technikai lebonyolításának témájában fogalmaz meg fontos gondolatot: “Korábban a temetés költségeit nehezebb volt elviselni a családnak, mint magát a halált…Ez volt mindaddig, míg Rabban Gamliél el nem kezdett ragaszkodni ahhoz, hogy az elhunytat drága ruhák helyett sima vászon lepelben temessék el. És azóta a temetés egyszerű módon való lebonyolításának elvét követjük”.
A temetéssel kapcsolatos legfontosabb alapelvünk szerint halálában minden ember egyenlő. Ebből kiindulva – legalábbis az elmélet szintjén – a szertartások között sem lehet jelentős különbség. Anyagi helyzetétől függetlenül minden embert ugyanolyan előkészületeket (mosdatás, táhrihim-ba, vagyis halotti ruhába történő felöltöztetés, stb.) követően kísérünk utolsó földi útjára, és minden esetben fontos vallási parancsolatnak számít a temetésen való részvétel. A koporsó anyaga fa, melynek fogantyúi esetleg készülhetnek fémből, de azokat faszögekkel kell rögzíteni. Nem véletlen, hogy fát használunk erre a célra, azért van így, mert a test egészét vissza kell juttatnunk a földbe, méghozzá úgy, hogy ne legyen semmilyen akadálya a lebomlási folyamatnak.
Fotó: Ilia Yefimovich / Europress Fotóügynökség
Kijelenthető, hogy a tradiciónális zsidó temetések viszonylag “zöldek”, de úgy vélem, nem feltétlenül ebben a koordinátarendszerben kell elsősorban gondolkodnunk a szertartás kapcsán. A legfontosabb cél az kell legyen, hogy egy sok nehézséggel járó napon a gyászolók méltó körülmények közt kezdhessék el életük azon szakaszát, melyet már a szeretett személy hiányában kell tölteniük, és hogy ebben ne okozzon zavart, hogy erejüket meghaladó költségekbe verik magukat, vagy esetleg a rájuk nehezedő anyagi természetű elvárások teljesíthetetlenségének okán, szégyenkezve kísérik el halottjukat.
Dobosy Antal
zen buddhista tanító
A buddhizmus filozófiájából fakad az, hogy egész életünkben igyekszünk segíteni a többi lénynek. Így természetes, hogy halálunkkal is az életet igyekszünk szolgálni. Ha testünket visszaadjuk a természetnek, hogy azt más élőlények hasznosíthassák, hogy az más élőlényeknek táplálékul szolgálhasson, akkor halálunkkal is részt veszünk a természet körforgásában, és azzal, hogy nem vonjuk ki testünket a tápláléklánc körforgásából, közvetett módon az emberi életet is szolgáljuk.
Fotó: Piti A Sahakorn / Europress Fotóügynökség
A buddhista országokban, különösen az ottani szerzetesek körében, a hamvasztás volt az elterjedt temetkezési eljárás. Ennek inkább kulturális, társadalmi, természeti és klimatikus okai vannak. A tibeti magas fennsíkokon, ahol nincsenek erdők, így tűzifa nem áll rendelkezésre, de a sziklás talaj a földbe temetkezést is szinte lehetetlenné teszi, elfogadott temetési mód, hogy a halottat a kiteszik a szabad ég alá, így a temetést a vadon élő állatok végzik el.
Bár itthon, Magyarországon, sok buddhista a távol-keleti szokásoknak inkább megfelelő hamvasztást részesíti előnyben, így sokszor a szórásos temetési szertartást választja, azonban a „zöld temetkezés” egyáltalán nincs ellentétben a vallással.
Az ember élete folyamán életvitelével nagyon sok kárt okoz a természetnek, sokkal többet, mint amit a koporsós temetés vagy a hamvasztás okoz. Mégis ha valaki a mi kultúránkban a még szokatlan temetkezési eljárást azzal a szándékkal támogatja, hogy csökkentse ezt a kárt, úgy az igen tiszteletreméltó. Azonban még több tiszteletet érdemel az, aki már az élete folyamán is igyekszik mindent megtenni, hogy a természetet ne károsítsa, más élőlények életterét ne vegye el, ne ártson más élőlényeknek, és amennyire csak képes, szolgálja az élet fenntartását minden tevékenységében.
Fodor Kata
vaisnava (Krisna-hívő) teológus
A Krisna-tudat nem tilt semmilyen temetkezési módot – de egy mélyen hívő, aki megértette a filozófiát, nem az elhagyott test, hanem a megmaradó lélek útját egyengetné. Az indiai tradíció szerint az eltávozottak testét elhamvasztják és valamely szent helyen vagy szent folyó hullámai fölött szórják szét.
Hitünk szerint valódi azonosságunk, hogy örök lelkek vagyunk, nem pedig a test. Ám a test olyan, akár egy szolgálati autó. Véleményem szerint holtunk után ragaszkodni ehhez az „autóhoz” és különösen a megőrzésére komolyabb erőfeszítéseket tenni, teljesen értelmetlen.
Az ún. „zöld temetések” közül igazán inspirálónak tűnik számomra, pl. amikor az elhunyt hamvai nyomán egy kis fa sarjad a földből – mert nagyon szép jelkép, rámutat szimbolikusan a reinkarnáció, az újjászületés tanára, hogy a halál, az elpusztíthatatlan lélek számára csak egy újabb átalakulás. A valódi cél azonban az, hogy ne kelljen újra megszületnünk ebben a világban, hanem visszatérhessünk Istenhez. Ennél fogva azt gondolom, a zöld megoldások kieszelésénél jóval fontosabb, hogy még éltünkben a valódi célra, az Úr szeretetteljes szolgálatára tudjunk fókuszálni. Ami pedig a környezetvédelmi megfontolásokat illeti: kedves szándék, ha valaki csökkenteni akarja eltávozásának ökológiai lábnyomát, ám életünk során jóval több káros anyagot hagyunk hátra, mint az eltávozásunkkal. A kozmetikai és vegyipari termékek, amit a fogyasztói társadalom ránk erőltet, a végtelen benzingőz és kerozin, és persze a húsfogyasztás -, amely egyébként a klímagázok 51%-ért felelős… Érdemesebb lenne életünkben figyelni arra, hogy erőszakmentesen, az állatok, a növényvilág és az egész ökoszisztéma számára ártalom nélkül éljünk. A vegetáriánus táplálkozás és a tiszta, egyszerű életvitel által jóval többet spórolhatunk meg környezetünknek, mintha csak a halálunk utáni időszaktól gondoskodunk annak védelméről.
Oláh Miklós
görögkatolikus lelkész
A technikai kivitelezéshez, és a kereskedelmi, pénzügyi kérdésekhez nem kívánok hozzászólni. A lényeg az, hogy igenis meg kell adnunk a „végtisztességet” szeretteinknek és minden embertársunknak, – ezt részben a szeretet, részben az emberi méltóság nagyon egyértelműen megkívánja.
A környezetvédelmi szempontok jelentőségét nem vonom kétségbe, sőt magam is nagyon fontosnak tartom, de felmerül bennem a kérdés, hogy például a fegyver-gyártásnál, és -használatnál miért nem merül fel a súlyos szennyezés kérdése? (Egyéb szempontokról most nem szólva!) A „rohanó világ” tempója és eszközei, valamint a kényelmes és élvezet/élvezésteli életforma kívánalmai nem szennyezik a természetet?
Fotó: Neményi Márton
Ami a temetési módok vallási, egyházi megítélését illeti, a keresztény egyházak nem ragaszkodnak a koporsós temetéshez, s a hamvak szórását sem kifogásolják. Nálunk nem a temetés módja a döntő kérdés, hanem a halálhoz való viszonyulás, amit alapvetően meghatároz a feltámadásba vetett hitünk. A világot semmiből teremtő Istennek nem okoz gondot az elhunyt, elhamvadt testünk újra felépítése, bármilyen módon semmisült is meg a halott test. „A sír számomra a kezdet.” (H. Boulad: Az élet megszentelése, 37)
A régi latin mondás szerint „Az élet nem szűnik meg, csak változik. (Vita mutatur, non tollitur)” A halált „szeretetélménnyé” kell tenni, nem a maradványok kezelésén vitatkozni. Csak egy adat: Brazíliában évente 40.000 ember válik az erőszak áldozatává. Ez naponta 110 ember halálát jelenti. A világ összes országaiban naponta 30.000 ember hal éhen. Minden harmadik másodpercben éhen hal valaki! – Nézhetjük ezt tétlenül, a temetés módozatain töprengve? Mi a fontosabb és fájóbb kérdés: az élet megmentése, vagy a halott elrejtése?
Tiszteljük az elhunytakat, és szeressük életünket!
Sulok Zoltán Szabolcs
muszlim hitoktató
Az iszlám nagyra becsüli az embert élve és holtan egyaránt, ahogy Allah mondja a Koránban: „És megbecsültük Ádám gyermekeit…” (Korán 17:70). Ahogy Isten teremtette az embert és útmutatást adott neki, megparancsolta azt is, hogy a halottakat hogyan kell tisztességgel és méltósággal eltemetni. Ezért, ha valaki meghal, akkor megilleti az emberhez méltó temetés (amit minél előbb, boncolás nélkül, lehetőleg két napon belül kell végrehajtani), ami elsősorban a hozzátartozók, tágabb értelemben a társadalom felelőssége.
Az ember nem olyan, mint egy termék, amely a funkciójának betöltése után értéktelenné, szemétté válik, mint pl. a tejes doboz, miután elfogyott belőle a tej. Az ember testét Istentől kapta, amit a halál után az élőknek a Teremtő (vagyis a tulajdonos) előírásai szerint kell eltemetniük.
Egy ember elvesztése eleve nehézséget és fájdalmat okoz a családjának és a környezetének, ezért az iszlám megkíméli a rokonokat a felesleges költségektől, illetve az olyan dolgoktól, ami az élőket terheli és a halott számára teljesen haszontalanok. Ezért az iszlám vallás szerint a halott eltemetése nagyon egyszerűen zajlik: az elhunytat meg kell mosdatni szappannal és vízzel, illatosítani kell parfümmel és halotti lepelbe (kefen) kell takarni, majd el kell temetni a földbe (koporsó és minden egyéb dolog nélkül). Minden embert külön sírba kell temetni, hiszen megkapta ezt a jogot Istentől, hogy a Feltámadás napjáig a sír legyen a lakhelye. A sírhant legfeljebb egy arasz magas lehet, s egy követ lehet rakni a fejéhez (esetleg a lábához is), jelölve, hogy ott egy sír van, nehogy az emberek ráüljenek vagy áthaladjanak rajta, hiszen a sírok, a temetők nemcsak helyfoglaló dolgok. Ezek emlékeztetik az élőket arra, hogy ők sem élnek örökké és egyszer csak Isten előtt fognak állni. Ezért egy temető meglátogatásakor Isten bocsánatát kell kérni és Isten könyörületét az elhunytak számára.
