Egy szerencsétlenül végződött viccelődés miatt mozgásképtelenné vált lány története kapcsán kérdeztük a világvallások képviselőit, ezúttal a megbocsátásról.
A konkrét kérdésünk így hangzott:
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Nagypál Szabolcs
római katolikus teológus
A megbocsátás lelkiségi művészet, melyet gyakorolni kell. Meg kell érlelődnie, és még a megbocsátásra irányuló döntés után is munkát igényel. A lelkiségi edzés, begyakorlás – akár 490-szer is – a kisebb dolgok megbocsátásával veheti kezdetét, és mikor ez már jól megy – például, föl se vesszük, ha valaki dühösen gyaláz, vagy elég egy nagy pislogás a továbblépéshez –, akkor a nagyobb fölmerülő sérelmekkel szemben is védettebbek leszünk.
A megbocsátás, ahogy a gyönyörű magyar szó is magában rejti, elengedést, elbocsátást jelent. Nem föltétlenül a megtörtént múlt elfelejtéséről van szó: egyrészt, ez parancsra nem is nagyon menne; másrészt, az emberi emlékezetre bátran hagyatkozhatunk, az úgyis elvégzi a maga munkáját.
Sokkal inkább a múlt helyén kezelése a lényeges, ehhez pedig előbb a helyének megtalálása szükséges – ami lehet akár a felejtés tere is. A kezelés pedig a megsértettségünkhöz ragaszkodás megszüntetését jelenti, hogy attól megszabaduljunk, szabaddá váljunk: mi is, és a megbocsátásunkra szomjazó is.
A megbocsátás lehetősége mögött három valóság dereng föl: egyfelől, kapcsolatunk a bennünket létre hívó erővel, Istennel; másfelől, viszonyunk a bennünket körülvevő teremtett világhoz; végül pedig, kapcsolatunk a nekünk fájdalmat okozó adott személlyel.
Isten iránti hálánk, szeretünk és ragaszkodásunk más vonatkoztatási rendszerbe helyezi a világ jelenségeit és történéseit: ezt hívjuk megtérésnek, a gondolkodás és a hozzáállás megváltozásának. Ha pedig az isteni értékrend felől szemléljük sérelmeinket, azok más mélységet és jelentést kapnak; és az aranyszabály segítségével képesek lehetünk másoknak azt nyújtani, amit hasonló esetben magunknak is szeretnénk.
A keresztény hagyományban a megbocsátás egyik csúcsmintája a kivégzés közben a haláltusáját vívó, mindenkitől – érzése szerint még Istentől is – elhagyatott Jézus utolsó gondja: hogy megbocsásson üldözőinek.
Radnóti Zoltán
rabbi
Megbocsátás és őszintesége, belénk van programozva, hiszen Isten, a saját 13 tulajdonságát adta át az embernek, amikor a lelkét belénklehelte:
„irgalmas és kegyelmes Isten, türelmesen elnéző, nagy a kegyelemben és az igazságban. Megőrzi a kegyelmet ezredízig, megbocsátja a bűnt, elpártolást, vétket, de teljes fölmentést nem ad, megemlékszik az atyák bűneiről a fiakon és unokákon harmadíziglen és negyedíziglen is.” (2 Móz. 34, 6-7)
A zsidó filozófiában a “bűn” egy helyrehozható történés. Pontosan tudjuk: minden emberi lénynek van lelke és a lélek nem bűnös, hanem egy tiszta és isteni és örök alkotórész, amely megkülönböztet minket az állatoktól.
Amikor „megtérünk”, akkor önvizsgálatot tartunk (megbánás), megkeressük azokat a területeket, ahol hibáztunk, és „visszatérünk”. E folyamat során találjuk meg ismét azt a kapcsolatot a Mindenhatóval, amit esetleg elveszettnek gondoltunk.
A „bűntudat” negatív érzelem, ami azt mondatja velünk: „én rossz ember vagyok.”
A „megbánás” – ezzel szemben – egy pozitív visszaigazolás, ami azt tanítja, hogy tudom, hogy a lelkem tiszta maradt, csak éppen ott és akkor nem sikerült a képességeimhez mérten cselekednem.
A „megbánás” érzése egyértelműen pozitív jele annak, hogy újra kapcsolatba léptünk az isteni részünkkel, a lélekkel.
A lelkiismeretünk nem hagy minket nyugodni, amíg ki nem javítjuk a hibát. (lelkiismeret-furdalás)
Ha ezen gondolkodsz, akkor már nem lehetsz gonosz ember, hiszen akkor nem éreznél semmiféle megbánást!
És a megtérés első és legfontosabb lépése, mert ha valaki nem érez megbánást, valószínűleg tovább tévelyeg.
Mit tanácsolhatok?
Légy tisztában a helyzetekkel, amelyekben valószínű, hogy megbotlasz!
Tartsd magad biztonságos távolságban tőlük!
Tudd, semmi nem állhat a kitartás és az eltökéltség útjába, hiszen az isteni, tiszta lélek vezet téged!
Hadd fejezzem be ezt a kis gondolatsort a Talmud egyik híres mondatával:
“Az úton, amelyen az ember végig akar menni, vezetve lesz!” (Makot 10b)
Kép forrása: Thinkstock
Dr. Shubail Mohamed Eisa
muszlim hitoktató
A megbocsátás Isten egyik tulajdonsága és neve, hiszen ő a megbocsátó, szeret megbocsátani és szereti látni a szolgáját megbocsátónak. Allah azt mondja: „és akik visszafogják haragjukat, és elnézőek az emberekkel. Allah szereti a helyesen cselekvőket.”
Az iszlámban a jó erkölcs kilenctized része az, hogy valaki elnéző az emberekkel szemben, szándékosan elsiklik a hibáik felett, megbocsát nekik és szépen bánik velük. Mohamed Próféta (béke legyen vele) azt mondta: „Ápold a kapcsolatot azzal, aki szakított veled, tegyél jót azzal, aki rosszat tett veled és az igazat mondd akkor is, ha az ellened van!” Ezért a hívő embernek nap mint nap gyakorolnia kell ezt a tulajdonságot, ahogy Allah mondja a Koránban: „Folyamodj a megbocsátáshoz, parancsolj a jóra, és fordulj el a tudatlanoktól!”
Az iszlám megengedi ugyan az igazságtalanságot szenvedett embernek, hogy orvosolja sérelmét, és viszonozza az agressziót, de nem akarja, hogy eluralkodjon rajta a bosszúvágy és a diadalittasság, ezért a türelem, az elnézés és a megbocsátás emelkedett útjára tereli, amelynek eleget tenni szilárd elhatározást igénylő cselekedet. Allah azt mondja: A jótett nem egyenlő a rossz tettel. Olyasvalamivel hárítsd el azt [a rosszat], ami jobb [annál], és íme, hű barát lesz az, akivel viszály állított szembe.” Allah Küldötte (béke legyen vele) az elnéző magatartásban is példamutató volt, gyakorlatba ültette ezt a nemes jellemvonást, azt mondta: „Ápold a kapcsolatot azzal, aki szakított veled, adj annak, aki nem adott neked, és bocsáss meg annak, aki igazságtalan volt veled szemben.”
Könnyűvé válik megbocsátani, ha valaki belegondol abba, hogy milyen tetsző ez Istennek és általa el lehet nyerni Isten bocsánatát, ahogy Allah mondta: „Bocsássanak hát meg és tanúsítsanak elnézést! Vajon nem azt szeretnétek, hogy Allah megbocsásson nektek? Allah megbocsátó és könyörületes.”
Gandharviká Préma déví dászí (Szilaj Péterné)
vaisnava (Krisna-hívő) lelkész
Azt mondják, a megbocsátás az az édes illat, amit a virág hagy maga után azon, aki letörte. A megbocsátás létfontosságú ahhoz, hogy lelkünkben és a világon béke és harmónia uralkodhasson, nélküle az emberi kapcsolatok életképtelenek.
Persze egy dolog a megbocsátás elmélete, más dolog az alkalmazása, főleg amikor épp dúl bennünk a háború és képtelenek vagyunk feldolgozni a bennünket ért igazságtalanságot. Segíthet ezen, ha alaposabban megértjük az emberi pszichét. A Bhagavad-gítá szerint az anyagi természet 5 durva fizikai (föld, víz, tűz, levegő, éter) és 3, érzékekkel fel nem fogható finom fizikai elemből (elme, intelligencia, hamis egó) áll. Mindezek fölött áll azonban maga az élőlény, azaz a lélek, amely a tudat forrása. „A lelket semmilyen fegyver nem képes feldarabolni. Tűz nem égetheti, víz nem nedvesítheti, és szél sem száríthatja. Az egyéni lélek törhetetlen, feloldhatatlan, és sem megégetni, sem felszárítani nem lehet. Örökkévaló, mindenhol jelen van, változatlan, rendíthetetlen és örökké ugyanaz.”- írja a Bhagavad-gítá. Hasonlóan a lelket a szavak sem zavarhatják meg. Csupán az illúzió késztet bennünket arra, hogy komolyan vegyük az elménket, testünket és egónkat érő rendkívüli eseményeket. Sajnos hozzászoktunk ahhoz, hogy testünk, elménk, és egónk segítségével jussunk élvezethez, ezért bármi is álljon ennek útjába, az rettenetes fájdalmat képes okozni. Az igazság azonban az, hogy a sérelmek nem hathatnak valódi énünkre, a lélekre.
Ha megtagadjuk magunktól a megbocsátás esélyét, továbbra is áldozatai maradunk annak, aki megbántott, kihasznált minket. Tudnunk kell, hogy bármilyen nehéz is könyörületesnek lenni, mégis ez az, ami megszabadít majd a gyűlölet, a bűn, a neheztelés mérgétől, és valójában ettől fogunk meggyógyulni. A szeretet végső soron a végtelen megbocsátásra való képesség, amikor rosszakarónk jóakarójává válunk és sajátunk helyett az ő jólétére gondolunk.
Végh József
buddhista tanító
Emberi kapcsolatainkban folyamatos megszámlálhatatlan ajándékot, információt adunk és kapunk. Minden tettünknek megvan a maga következménye, akár elfogadjuk, akár nem. Addig, amíg azzal foglalkozunk, hogy „ő megsértett, megbántott…” addig nem tudjuk elfogadni, amit kapunk. E nélkül azt sem tudhatjuk meg, mi az, amit kapunk, hiszen addig a saját elképzeléseinket, elgondolásainkat, „előítéleteinket” látjuk a másik képében. Meg kell bíznunk benne, ezt a bizalmat nekünk kell megelőlegeznünk, hogy ne legyen akadálya az elfogadásnak.
Ez önmagunk elfogadásával kezdődik. Ehhez kell tisztán látnunk korábbi és aktuális tetteink következményeit, és ugyanilyen pontosan érzékelni, mindebben mi a saját szerepünk. Így tudunk másokkal is együttműködni, dönteni, felelősségünket tisztázni. Ha belülről nézzük, akkor a bűntudat és a lelkiismeret-furdalás helyett a helyes önértékelés óv meg attól, hogy önzésünkben ne zúdítsunk még több fájdalmat magunkra és másokra. Ebből következik, hogy mindezt csak a többiekkel együtt, társakkal, közösségben tudjuk megtanulni. Az udvariasság és a tisztelet ezt a figyelmet erősíti, e nélkül nevetségesnek is hatnak.
Egyedül nagyon jól elképzelhetjük, de a másik állapotát és a külső körülményeket csak éles helyzetben vehetjük tekintetbe. Ebben nem kell senkire sem várnunk, hogy ki kezdje el. Folyamatosan gyakoroljuk, amikor igyekezzünk megőrizni belső egyensúlyunkat, amikor egy ilyen állapotot szeretnénk elérni. Ilyenkor ennek az odaadásnak és elfogadásnak a változásait figyeljük. Ha észrevesszük, hogy már puszta jelenlétünk is ad másoknak, hatással van rájuk, tudjuk, mire kell figyelnünk. Mivel ezt a „művészetet” másokkal együtt gyakoroljuk, sok-sok próbálkozásra és türelemre van szükségünk, hogy együtt érjünk meg erre a külső- és belső egyensúlyra.
