Egy várandós asszony és családja megrázó történetéről kérdeztük a világvallások képviselőit. Így:
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Fodor Kata
vaisnava (krisna-hívő) teológus
Mindenekelőtt azt kell megértenünk, hogy nem az anyagi testünk vagyunk, hanem a benne rejlő lélek. Bár azt gondoljuk, hogy ez itt az én testem, én irányítom, Krisna a Bhagavad-gítában világosan elmagyarázza, hogy ez egy félreértés: „A hamis ego által megtévesztett szellemi lélek önmagát hiszi a tettek végrehajtójának, pedig valójában az anyagi természet három kötőereje végzi azokat – a test mechanizmusát a Legfelsőbb Úr ellenőrzése alatt álló anyagi természet hozza létre.” (3.27)
Valójában az élőlényeknek nincsen szabad önrendelkezési joguk még a saját testük felett sem élet-halál kérdésében – ez az Úr ellenőrzése alatt áll. A születetlen magzat is Isten örök szolgája, elpusztítása, így pl. az abortusz nagyon súlyos visszahatásokat adó bűn.
Az édesanya, aki mint lélek már elhagyta a testét, szintén nem rendelkezik önrendelkezési joggal, és nem is tehet már semmit gyermeke jövőjéért, azonban a gyermeket, mint élőlényt az orvosoknak kötelességük megvédelmezni. Bár a folyamat bizonyos értelemben mesterséges, ám célja egyértelmű, s az sem kétséges, hogy egy ilyen nehéz orvosi procedúra kizárólag Isten kegyelméből lehetséges. Hozzá kell tenni, hogy ez a súlyos dilemma néhány évtizeddel ezelőtt, a tudomány akkori állása szerint fel sem merülhetett…
Természetesen a tudósoknak és orvosoknak is el kell fogadniuk, hogy nem rendelkeznek teljes irányítással az élet felett, de ahogy a szentírásban olvasható: Istentől ered a tudás és az emberi képesség is – a tudomány nyújtotta lehetőségek is a legfőbb célt kell, hogy szolgálják. Egy élőlény számára különleges lehetőség, hogy emberi testben születhet meg, amely a lehető legalkalmasabb arra, hogy lelki életet éljünk. Az orvostudomány „csodái” eszközt jelentenek, hogy meghosszabbítsuk ezt az emberi életet és a lehető legtovább szolgáljuk Krisnát.
Nagypál Szabolcs
római katolikus teológus
Az ember – egyetemesen, de más- és másként – együttérzésre, sőt közösségvállalásra van fölszólítva a bolygón vele osztózó lények iránt. Az élőlények közül is kiemelkednek fajtársai, az emberi lények, mégpedig a testi, lelki és szellemi fejlődésük és kibontakozásuk eltérő fokain.
Az élete során az ember mindvégig – kisebb vagy nagyobb mértékben – másokra ráutalt, és ez sehol sem igaz jobban, mint éppen a pályaív legelső hónapjaiban, amikor teljes mértékben az őt érlelő édesanyjától függ, akivel sajátos szimbiózisban dobban együtt a szíve.
A halál az emberi élet határhelyzetei közül a leginkább kiélezett, ezért a halált körülvevő és általa megérintett személyek embersége hatványozottan fölragyog, vagy éppen szívszorító kudarcot vallhat. Noha a jelenlegi orvos-műszaki berendezések az életet akár évekkel is meg tudják hosszabbítani, az ember erre vonatkozó ésszerű tiltása messzemenően tiszteletben tartandó.
Az adott eset összetettségét viszont éppen az adja, hogy a méhmagzat kiszolgáltatottsága fölébreszti a közösségvállalásunkat, ugyanakkor az édesanya kívánságának is lehetőleg eleget kívánunk tenni.
Az ellentmondás azonban csak látszólagos, pontosabban időleges: az édesanya kifejezett rendelkezésének engedelmeskedést ugyanis egy határozott időpontig, az új élet világra jöveteléig elhalasztjuk, utána pedig azonnal teljesíthető. Különösen is ez a jogos megoldás, ha az édesanya előzetesen csak önmagáról rendelkezett, de nem e sajátos esetről, amikor már két életről kell dönteni.
Ha orvosi bizonyossággal megállapítható, hogy a majdan megszületendő gyermek életképtelen lesz, akkor a gépek lekapcsolása előrébb hozható. Bármilyen más jellegű egészségkárosodás vagy fogyatékkal élés azonban nem adhat okot az emberek közötti értékválasztásra, mert az ember méltóságát, istenképmásiságát nem ilyen vagy olyan szervének a működése adja.
Dr. Shubail Mohamed Eisa
muszlim hitoktató
Az iszlám nagyra becsüli az embert élve és holtan egyaránt, ahogy Allah mondja a Koránban: „És megbecsültük Ádám gyermekeit…” (Korán 17:70). Ezért, ha valaki meghal, és végrendeletet hagy maga után, akkor akaratát be kell tartani és annak megfelelően kell eljárni, ha az nem ellenkezik az iszlám általános szabályaival, ami az élet védelmét szem előtt tartja.
Ugyanakkor az agyhalál megállapítása a törvényben leírt módon, adott megfigyelési időt követően, egy 3 tagú orvosi bizottság által történhet meg. Ez az iszlám törvényeivel is összhangban van. Ha az agyhalál beállta megállapításra kerül, akkor halottnak számít az illető és le kell venni őt a gépekről, kivéve a várandós nőket. Őket egész addig életben kell tartani, amíg az orvosok a gyermeket világra nem tudják segíteni, amennyiben él a magzat és mozog.
A korai vallástudósok már a 8. században lejegyezték azon véleményüket, hogy amennyiben a magzat elmúlt 6 hónapos és az élet jeleit mutatja, akkor kötelező a halott nő hasának felvágása és a gyermek megmentése, hiszen a vallásjog (Saria) alapelvei között szerepel az élet védelme.
A vallásjog szerint tehát egy ilyen, sokféle hatással járó döntési helyzetben mérlegelni kell a hasznot, illetve az okozott kárt, azok jellegét és arányát. Mindezek alapján egyértelműen kijelenthető, hogy az élő megmentése (mint haszon) előbbre való, mint a halott becsületének megsértése (mint okozott kár annak következtében, hogy a végrendeletet figyelmen kívül hagyják). Allah azt mondja: „és aki megmenti (egy ember életét), az olyan, mintha megmentette volna az összes ember életét.” (Korán 5: 32)
Végh József
buddhista tanító
Buddhista szempontból minden kérdést több oldalról közelítünk meg, és ebben törekszünk az arányosságra. Itt egyik oldalról figyelnünk kell a tettekre és a következményeikre (karma), a másik oldalról a döntéseinkkel szerzett szabadságunkra. Ezek olyanok, mint az érme két oldala. Buddha útján egy gyermeki, a felelősséget vállalni nem képes állapotból jutunk el az önmagunkat meghaladó, folytonosságunkat megőrző döntésig.
Aki egy ilyen helyzetbe kerül, nagy kérdés, mennyire látott bele az életét mozgató okok és feltételek hálózatába. Mert csak így tudja vállalni a felelősséget. Ebben sohasem vagyunk egyedül. A születésünk is két ember közös döntése, még akkor is, ha ők ezt nem mindig így élik meg.
Buddha képes volt a feltételek rendszerét több dimenzióban és dinamikusan változó formában látni. Ezt a látásmódot adják tovább tanítványai. Mi, akik még nem tartunk itt, szinte biztosan hibázunk a döntéseinkkel. Erre készülünk fel, és örülünk annak, hogy van miből és van mit tanulnunk.
Az anya, a fogantatása pillanatától már egy új szándékot hordoz a szíve alatt, ennek ad otthont.
A gyermeknek nagyon sokáig a szülővel közösen kell tettei következményeiből tanulnia. Ha ennek nincs tudatában, ha erre nem tud figyelni, a következményeket együtt szenvedi el a szüleivel. Buddhista szempontból az agyhalál esetében a tudat még mindig ahhoz a testhez kötve él és dönt, csak nem tud kommunikálni.
Amikor ebbe a tanulási folyamatba úgy avatkozunk bele a fizikai oldalon, hogy a tudat jelenlétét figyelmen kívül hagyjuk, nagyon sokat tudunk ártani, és még nagyobb bonyodalmat okozunk azok életében, akiknek a tudatai, a szándékai ebben a helyzetben összefonódtak. Azt tehetjük, hogy a figyelmünkkel törekszünk az élet kibontakozása előtti akadályok elhárítására. Ha valaki meg akar születni, akkor az ő útját biztosítani.
Verő Tamás
rabbi
Az Örökkévaló saját képmására teremtette az embert.
A teremtményen, az emberen, életében és halálában, sem utána nem szabad bárminemű változtatást eszközölni, vigyázni kell, hogy az I’steni alkotás megmaradjon eredeti formában.
A tíz parancsolat – ászeret hádibrot – kategorikusan kijelenti, hogy ölni tilos.
1. Örökkévaló dönt az emberi élet kezdetéről, és végének idejéről is, tehát semmilyen ember nem avatkozhat bele, embernek nincs joga dönteni más emberi élet befejezéséről.
De.
2. Tudjuk, hogy a zsidóság sokszínű, és minden kérdésre sok-sok válasz van, ezt bizonyítja a Talmud is, amiben problémákat vetnek fel, és azokra próbálnak többféle véleményt ütköztetni. A döntést, de a többi vélekedést is rögzítették. Erről a kérdésről is találhatunk megengedőbb és szigorúbb véleményt is.
Mikortól számít egy embrió élőnek, embernek? Az édesanya élete milyen esetekben helyezhető előtérbe egy méhben lakozó megtermékenyített petesejttől?
Egy kifejezést használ a zsidó hagyomány mely így hangzik: Pikuach Nefes. A lélek mentése.
Magyarázataink szerint – életmentés céljából – törvényeink, parancsolataink szinte valamennyi része áthágható, elhagyható.
Vajon erre a kérdésre, hogyan értelmezhető ez a kifejezés, egyáltalán megáll-e ez a döntés. Megmenthető lenne a magzat, ha az édesanyát életben tartanánk?
Az agyhalál az élet végét jelzi, vagy amíg a gépek működnek, addig életnek, élőnek kell őt tekintenünk? Szenvedést okozunk azzal a nőnek, ha életben tartjuk, azaz megszabadítanánk-e a nőt fájdalmaitól (ha van neki) azzal, hogy nem tartjuk életben?
Az Örökkévalóba vetett bizalom, a reménykedés, hogy egy folyamat visszafordítható I’sten segítségével, közbenjárásával, sohasem feledhető.
A gyermek egészséges megszületése szempontjából az anya minél tovább való életben tartása elengedhetetlennek tűnik.
