Hogyan kell segíteni a haldoklónak?

A hospice, vagyis a haldoklók méltó átsegítése a másvilágba, különböző okokból gyakori téma lett az utóbbi az időben.

Mi most ezt a kérdést tettük fel a vallások tanítóinak:

Miként lehet segíteni egy haldoklónak?

(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)

Darvas István
rabbi

A zsidó tanításokat átjárja az a felfogás, hogy az életnek állandó értéket tulajdonítunk, ezért minden egyes pillanatnak felbecsülhetetlen jelentősége van. Ennek alapján kötelességünk mindent elkövetni, hogy a haldokló életét évekkel, vagy akár percekkel meghosszabbítsuk. Sulhán Áruh nevű törvénykönyvünk elmondja, hogy egy ember életének megmentése érdekében megszeghetőek a szombat tilalmai, még akkor is, ha ezzel csak percekkel élhet tovább. Hagyományaink szerint

a haldokló ember hasonlít a „kialvó, pislogó gyertyához, mert mihelyst hozzáér az ember, máris kialszik”.

A környezet és a haldokló számára egyaránt a haláltusa a legnehezebb, erre vonatkozóan írják mestereink: „Ha hosszú is a halálvergődése, és ez nagy fájdalom neki is, az őt körülvevő rokonságnak is, mégis tilos (tevőlegesen) előidézni, hogy hamarabb meghaljon.” Ugyanakkor azt is kijelentik bölcseink, hogy amennyiben „bármi ott van a haldokló mellett, ami a lélek távozását akadályozza, azt szabad eltávolítani”.

A halálán lévő embert nem szabad magára hagyni, hogy „a lelke ne szálljon el, mikor egyedül van, mert a lélek akkor, mikor a testből távozik, amúgy is zaklatott”.

Vallási előírásaink szerint ott kell lenni a haldokló mellett, amikor a lelke távozik, és ez idő alatt nem szabad haszontalan dolgokkal foglalkozni, csak Tóratanulással, imádkozással. Az elmondott imák tartalmával kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy nemcsak gyógyulásért szabad azokat mondanunk, hanem – ha már reménytelennek látszik a helyzet és a betegnek rettenetes fájdalmai vannak – engedélyezett a kínjai végét jelentő halál eljöveteléért fohászkodni.

Farkas Pál
buddhista tanító

A kérdésre természetesen nem adható egyetemesen megnyugtató válasz, hiszen ahogyan az apropóul szolgáló cikkekből is kiderül, igen nagy a különbség például egy halálos beteg kisgyerek, egy harmincas éveiben járó előrehaladott krónikus beteg, és egy nyolcvanas éveiben járó demens haldokló között. Mégis magasabb megközelítésben ajánlható egy irányvonal, aminek mentén a halál, mint életesemény, megérthető, elfogadható és elviselhető.

A Buddha tanítása azt mondja, hogy számtalan oka lehet mindannak, ami az emberrel történik, kezdve hozott alkatától a kialakuló jelleméig, születési helyétől és környezetétől a korig, melyben él, meglehetősen nagy részük azonban korábban elkövetett szándékos cselekedeteinek következménye. Ennek átlátása már magában is felszabadító, de nem mindenki képes az ilyesfajta, gyakran félelmet keltő belátásra.

Ahhoz, hogy elősegíthessük a folyamatot, és megteremtsük az egészséges élethez szükséges körültekintés és figyelem mellett az elkerülhetetlen halál elfogadásának békéjét is,

meg kell értenünk az emberi létezés alapvető jellegzetességeit. Azt, hogy ami keletkezett, létrejött, az előbb-utóbb óhatatlanul el is múlik.

Azt, hogy ami kedves és kellemes, bármikor megváltozhat, ezáltal nyugtalanságot és szenvedést okoz. És legfőképpen azt, hogy ha egy olyan énképet alakítunk ki, melynek nem tudjuk belátni vagy elfogadni a változékonyságát és törékenységét, ha azt képzeljük, hogy minden folyamatát tetszőlegesen és érdekeink szerint befolyásolhatjuk, akkor sosem leszünk képesek elviselni az öregséget, betegséget és halált.

A beteget mindez arra tanítja, hogy gondolataiban legyen őszinte, szavaiban igaz, tetteiben ártalmatlan, mértéktartó, megfontolt és józan, ne áltassa magát az esélyeit illetően, képes legyen az elkerülhetetlent higgadtan elfogadni, békés szívvel vesse alá magát a segítő beavatkozásoknak és maradjon kiegyensúlyozott a legnehezebb időkben is.

A segítőt pedig arra, hogy legyen együttérző és higgadt gondolataiban, őszinte, de kíméletes és megfontolt a beszédben, és a tettek terén mindaddig menjen el, ameddig valós segítségre lehetősége nyílik.

Kustárné Almási Zsuzsanna
református lelkész

„Az elvallástalanodott, modernizálódott társadalomban a halál eseménye, sőt puszta lehetősége heves rossz érzést vált ki, bár a „művi” halál valósággal hemzseg a képernyőn. Nehezebb a halállal való megbékélés, mint korábban” – olvashatjuk Elisabeth Kübler-Ross haldoklókkal, haldoklással foglalkozó könyvének (A halál és a hozzá vezető út) fülszövegében.

Talán azért van ez így, mert az elszemélytelenedés és az elidegenedés a legalapvetőbb és legfontosabb emberi „történéseket” is eluralták. Ma már nincsenek – vagy csak kis számban – rítusok, melyek átsegítenek az élet természetes változásain, valamint a krízishelyzeteken. Régen otthonra születtek és otthon haltak meg az emberek. Volt idő és lehetőség a búcsúzásra, a szorongás és a félelem enyhítésére, a lezáratlan dolgok lezárására. Ma a legtöbben kórházban halnak meg idegenek, gépek, orvosi műszerek között, magányosan, vagy öregotthonban távol a szeretteiktől, illetve váratlanul, úgy, hogy esély sem maradhat a búcsúzásra. Pedig „bármennyire is különös – mondja Dr. Buda Béla – a meghalás lélektana az élők szolgálatában is áll, és sürgős szükség lenne rá, hogy valami történjék, változzék a meghalás mai körülményeiben, a meghalás nem egyszerűen dezintegráció, sokkal inkább az emberi személyiség fejlődésének, növekedésének végső szakasza.

Csak akkor következhet be megbékélés, ha ezt a szakaszt a haldokló be tudja teljesíteni, önmagában erre azonban ritkán képes. Lehet neki segíteni.”

Hogyan? A testi, fizikai fájdalmak, a szenvedés csillapítása mellett a jelenléttel, utolsó emberi gesztusként teljes és őszinte odafordulással.

Ha megadjuk egy embertársunknak a lehetőséget, hogy méltóképpen hagyja el ezt a földi világot, megbékélve saját sorsával, bibliai kifejezéssel élve „betelve az élettel”, saját magunknak is lehetőséget adunk a megbékélésre, az élet teljességének felismerésére.

Sulok Zoltán Szabolcs
muszlim hitoktató

Az iszlámban a halál igen fontos állomás a véges, mulandó és a végtelen, örök élet között. Ezzel zárul le az evilági élet – vagyis a jó cselekvés és a bűnbánat időszaka –, és ezzel kezdődik a valódi, az örök, a túlvilági élet. „Az evilági élet csak mulatozás és játék. A túlvilági lakhely az [örök] élet! Bárcsak tudnák!” (Korán 29:64) Az iszlám szerint a halál nem jelenti a teljes véget, sőt bizonyos értelemben kezdetet jelent. Erről Oszmán bin Affán, az egyik prófétai társ, azt mondta: „A halál a túlvilági élet első állomása.”

Ugyanakkor a halál nem könnyű dolog, ahogy Mohamed Próféta (béke legyen vele) a haláltusára utalva mondta: „Bizony a halálnak nehézségei vannak.” (al-Bukhári). Ezért a haldokló embernek segíteni kell. A haldokló mellett lehetőleg olyan emberek maradjanak, akik nyugalmat sugároznak és a haldoklót Allah könyörületére és megbocsátására emlékeztetik,

ahogy a Próféta (béke legyen vele) tanította: „Senki ne haljon meg úgy, hogy nem gondol jót Allahról!” (Muszlim). A jajveszékelő, negatívan gondolkodó, Isten büntetésével fenyegető embereket jobb elküldeni. A haldokló környezetének ajánlott a Koránból recitálni (különösen a „Jászín” – 36. – szúrát) emlékeztetésül.

Ajánlott a haldokló embert finoman és könyörülettel emlékeztetni a tanúságtételre (nincs más istenség, csak az Egyetlen Isten és Mohamed Isten küldötte).

Mohamed Próféta (béke legyen vele) azt mondta, hogy „akinek az utolsó szava: ’nincs más istenség csak az Egyetlen Isten’ az belép a Paradicsomba.”(Abu Dáúd)

Továbbá, ha böjtölésben, zakát fizetésében hiánya lenne a haldoklónak, illetve tartozása van, akkor ezt egy hozzátartozója vagy valaki más bepótolhatja a nevében (a halála után is), adósságát visszafizetheti. Ezért ajánlott ezt tisztázni a halál előtt, ezzel is segítve a haldoklót a Paradicsom felé vezető úton.

Gandharviká Préma déví dászí (Szilaj Péterné)
vaisnava (Krisna-hívő) lelkész

A Mahabharat című eposz szerint a világon a legmeglepőbb az, hogy naponta ezreket ér utol a halál, az ember mégis úgy él, mintha vele ez sosem történne meg. Az egyik segítség tehát az, ha már élete során felkészítjük a – születése óta folyamatosan a haldoklás útját járó – embert arra, hogy nem fog örökké élni, és hogy mindennel és mindenkivel átmeneti a kapcsolata. Így nem érheti váratlan meglepetés.

Szerintem fontos egyrészt az, hogy időben megértsük a lelki természetünket, hogy míg a test csak olyan a lélek számára, mint egy ruha, amit, ha elhasználódik, levetünk, a lélek örökké létezni fog.

Mivel az ember nem rendelkezik biztos tudással a halál utáni létről, sokszor a szőnyeg alá söpri a kérdést, és csak akkor veszi elő újra, amikor kezd kifutni az időből. Ezért erről is nagyon fontos időben beszélni, hogy még életünk során ennek fényében hozzuk meg döntéseinket. A Srímad Bhágavatam leírja az alsóbb, pokoli és a felsőbb, mennyei bolygórendszer felépítését, funkcióját, eseményeit. Megtudhatjuk, hogy életünkben elkövetett tetteink szerint emelkedünk felfelé, vagy jutunk az alsóbb régiókba, hogy vagy megkapjuk tetteink jutalmát, vagy bűnhődjünk értük.

Akinek azonban nem adatik meg a lehetőség, hogy idejekorán halljon, olvasson ezekről, annak biztató lehet, amit Krisna mond a Gítában: bármilyen keveset is haladjon valaki élete során Isten felé, azt is figyelembe veszik ítéletkor, és az az eredmény sosem vész el. Még ha a halálos ágyunkon is hallunk először Istenről, a kedvteléseiről, ha akkor kezdünk el imákat ajánlani, mantrázni, megismerni a szentírást, akkor sem késő. Katvánga király például egy harc után találkozott egy jövendőmondóval és megtudta tőle, hogy már csupán három másodperc van hátra az életéből. Ő ezt az időt arra használta fel, hogy feladta minden világi ragaszkodását és meghódolt az Úr előtt. Vissza is tért az öröklét boldogsággal teli birodalmába. Nem az számít tehát, mennyi időnk van hátra, hanem hogy azt megfelelően tudjuk használni.