Ismét túl vagyunk egy újabb óraátállításon, hogy megpróbáljuk valahogy szolgálatunkba fogni az időt, spóroljunk egy kicsit, igazodjunk… Az órát az idő mérésére hozta létre az ember, de mi a helyzet az idővel? Azt ki hozta létre? Mi az idő valójában? Van eleje és vége, vagy örök és végtelen, esetleg körbe-körbe forog, akár az óra? Kíváncsiak voltunk, hogy milyen tanításokkal bírnak a különböző vallások az idővel kapcsolatban, így hát meg is kérdeztük a téma legautentikusabb tudorait, magukat a vallások tanítóit.
A konkrét kérdésünk így hangzott:
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Dobosy Antal
zen buddhista tanító
A mai lineáris időfogalomtól eltérően az ókori kultúrák általában egy ciklikus időfogalmat használtak, amit a természetben megfigyelhető ismétlődő folyamatok támasztottak alá. Így például a napi ciklus a Nap járásával, az éves ciklus az évszakok változásával volt szinkronban. A természetben tapasztalható újra és újra visszatérő, ismétlődő jelenségek egy olyan világképet alakítottak ki, mely szerint minden a világban létező folyamat ilyen ciklikusban történik, ismétlődő kör- vagy spirális folyamat.
A buddhizmus minden létezőre úgy tekint, hogy ami egyszer keletkezett az valamikor el fog múlni.
Ez a szemlélet is ciklikus, ami a keletkezést, a létet, a megszűnést és a nemlétet egy körfolyamat négy állapotának tekinti, és természetesen az időnek a mérése is ennek a ciklikus világképnek megfelelően alakult ki. Ez vonatkozik a nagy világkorszakokra, de a naptárra és az órára is, ami pedig a napi életünket is meghatározza.
Ebből a ciklikus szemléletből könnyen következnek azok az elképzelések is, amelyek több vallásban és a buddhizmusban is megtalálhatóak, hogy az életet is ilyen ciklusoknak tekinthetjük. Így az ember életciklusának sincs vége a halállal, egy bizonyos idő elteltével új születésben lesz része, mellyel egy újabb életciklus kezdődik.
A zen buddhizmus sajátos viszonyban van az előzőekben vázolt hagyományos időfogalommal. Természetesen nem tagadja, de az egyéni szellemi fejlődés szempontjából inkább egy másik időfogalomnak tulajdonít nagyobb fontosságot.
Az életünk mindig a jelenben történik. Most érzünk, most tapasztalunk, most gondolkodunk, és most cselekszünk. A múlt az emlékezés, a jövő a gondolkozás terméke. Tudatunk tételezi fel a múltat, és vetíti ki a jövőt. Azonban életünk értelmét a most adja meg, éppen az, amit megélünk. Ha éppen szenvedünk, akkor életünk nincs rendben, ha éppen jól érezzük magunkat, akkor örülünk, és minden rendben van. Azt életünk céljának tekinthetjük, hogy ezt a most-ot értelmesen töltsük el. Ha minden pillanatunk rendben van, akkor nincs túl nagy jelentősége a múltnak, de a jövőnek sem.
Kustárné Almási Zsuzsanna
református lelkész
A Bibliában nem találunk egy konkrét, absztrakt fogalmat az idő meghatározására. Sokkal inkább olyan körülíró szavakkal találkozhatunk, amelyek az idő különböző aspektusaira vonatkoznak, azaz egy-egy meghatározott alkalmat, időpontot jelenítenek meg. Így például olvashatunk elrendelt időről, az idő egy pillanatáról, végső eszkhatológiai időről, stb.
Két fogalmat azonban kiemelnék a keresztyén időfelfogással kapcsolatban: az egyik az örökkévalóság, mely az Isten „ideje”, a másik pedig az üdvtörténet, mely jelenti a teremtett világ idejét és az ember idejét. Isten örökkévalósága azt jelenti, hogy Ő mindig is létezett és létezni fog, azaz az idő korlátai rá nem érvényesek.
Ezzel szemben a teremtett világnak és benne az emberi életnek van kezdete és vége. A mérhető idő tulajdonképpen a világ teremtésekor „keletkezett” azáltal, hogy a Teremtő a nappalok és éjszakák elkülönítésével egyfajta ritmust, rendet adott a teremtésnek. Ez a ritmus azóta is mozgatja, élteti, működteti a világot, hiszen e nélkül káoszba fordulna minden.
Az emberi életnek is megvan a maga ritmusa, rendje a születéstől a halálig. ” Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.” (Préd3,1)
Mivel mi keresztyének úgy hisszük, hogy az embernek ez az egy élet adatik, nagyon fontos, hogy a számára elrendelt időt hogyan éli meg, mennyire ismeri fel a minősített pillanatokat, elrendelt időket, megragadható alkalmakat.
Radnóti Zoltán
rabbi
Az idő a zsidó hagyomány egyik legfontosabb összetevője. Nem véletlen, hogy a hellenista hódítók, amikor meg akarták törni a zsidó nép hagyományát és vallási életét, akkor az újhónap ünnepélyes kihirdetését és megünneplését tiltották be először, hiszen ha nincsenek újhónapok, akkor nem lesznek kihirdethető ünnepek sem.
A Tóra külön kiemeli, hogy az egyiptomi szabadulás hónapja (niszán) legyen minden hónapok elsője, mivel a szabadság hangsúlyos megünneplése azt jelenti, hogy maga az ünneplés a zsidó közösség szerves része lesz.
Ha előre lapozunk a Szentírásban, megláthatjuk, hogy maga a Teremtés könyve is ezzel indokolta a nap és a hold megteremtését:
És mondta Isten: Legyenek világítók az ég boltozatán, hogy elválasszák a nappalt az éjjeltől és legyenek jelekül ünnepek, napok és évek számára.
Igen, az idő isteni adománya és emberi felismerése arra sarkal bennünket, hogy legyen igényünk ünnepelni!
És ha az időről és az ünnepről beszélünk, akkor tegyük fel a triviális kérdést: mi is az, hogy ünnep? Az időt Isten azért teremtette, hogy ne történjen minden egyszerre!
A zsidó hagyomány szerint az ünnep nem más, mint visszatérő köszönet. Nem össze-vissza kell köszönni, hanem kijelölt időpontokban és emlékekhez kapcsolva. Ekkor „díszbe öltöztetjük a szívünket” és persze a testünket is. Hálát adunk Istennek, hogy lelket adott nekünk, hogy megérhessük ezt a napot.
Az időhöz kötött ünnepek megtanítanak minket megköszönni, hogy ez a „hála-élmény” lelkünk szerves részévé váljon. A zsidó filozófia sokat beszél arról, hogy az ember fizikai része alapvetően önző, mert (túl)élni akar, ám a lelki, az isteni része meg adni és köszönni szeretne. Legyen ez a domináns!
Az időhöz kötött ünnepek rászoktatnak minket arra, hogy pusztán a múlt sérelmeiből vagy jövő ismeretlen reményeiből élni azt jelenti, hogy nem merek a jelenben élni és a jelent megünnepelni, pedig a jelen élménye, a nap megünneplése sok mindenre gyógyír lehet. A zsidó nép ezért kapta az ünnepeket, a szombatot. Hogy felfedezzük magunkat.
Az időhöz kötött ünnepek rászoktatnak minket arra, hogy az emberi szabad akarat egyik legcsodásabb élménye, hogy az Isten által adott ünnepeket én meg akarjam ünnepelni.
Dr. Shubail Mohamed Eisa
muszlim hitoktató
Allah megteremtette az embert, kötelességeket írt elő számára és azért, hogy ezeket a legjobb módon teljesítse, számtalan kegyet adott neki. E kegyek közé tartozik az idő. Allah azt mondta:
„És Ő az, aki váltakozóvá tette az éjszakát és a nappalt annak, aki emlékezni akar, vagy hálás akar lenni.” (Korán 25:62).
Tehát az idő megy, nincs hatalmunk felette, de a kezünkben van kihasználásának a legjobb módja és ez adja meg igazán az idő értékét. Ibn Maszúd azt mondta: „Nem sajnálok semmit sem jobban, mint amikor egy nap elmegy az életemből, amely miatt az rövidebb lesz, de a (jó)cselekedetem semmivel sem lesz több.”
Az ember meg lesz kérdezve az idejéről, az életéről, hiszen az idő maga az élet, és az élet nem más mint egy időszak. Al-Haszan al-Baszri azt mondta: „Bizony napokból való vagy. Ha egy napot elveszítesz, akkor egy részedet veszítetted el.” Mohamed Próféta (béke legyen vele) azt mondta: „Minden ember úgy éli napját, hogy eladja saját magát, s (ezzel) vagy megszabadítja, vagy pedig elpusztítja (önmagát).” (Muszlim). Tehát nincs megállás, minden nap, sőt minden perc számít. Mohamed Próféta azt mondta (béke legyen vele):
„Addig nem megy el egyik szolga sem az Ítélet Napon, amíg meg nem lesz kérdezve az életéről, hogy hogyan töltötte el; a tudásáról, hogy mit tett vele; a vagyonáról, hogy hogyan szerezte, és mire költötte; és a testéről (fiatalságáról), hogy mire használta fel.” (at-Tirmidi)
A muszlim Allah elégedettségét akarja elnyerni és szem előtt tartja, hogy eljön az ideje minden evilági öröm, élvezet és dicsőség elmúlásának. Mindez elveszíti értékét és a sírba nem visz magával egyebet az ember, mint az elvégzett cselekedeteinek értékét. Mohamed Próféta (béke legyen vele) azt mondta: „Három követi a halottat: családja, vagyona és cselekedete. Kettő közülük visszamegy, és csak egy marad: családja és vagyona visszamegy és a cselekedete ottmarad.” (al-Bukhári, Muszlim). Az ember ezért ne halassza a napi teendőit másnapra.
Mohamed Próféta (béke legyen vele) azt mondta: „Használj ki öt dolgot, mielőtt öt dolog bekövetkezne: A fiatalságodat, mielőtt megöregszel; az egészségedet, mielőtt megbetegszel, a gazdagságodat, mielőtt szegény leszel, a szabadidődet, mielőtt elfoglalt leszel és az életedet, mielőtt meghalsz.” (szahíhul-dzsámi 1077).
Al-Haszan al-Baszri azt mondta: „Egy napot sem él meg Ádám fia (gyermeke) anélkül, hogy az (a nap) azt ne mondaná neki: „Ó Ádám fia (gyermeke)! Én egy újabb nap vagyok, és tanúja leszek annak, amit cselekszel! Ha elmegyek tőled, akkor nem fogok visszajönni hozzád! Tegyél hát bármit, magad előtt fogod találni, és halassz el bármit, soha nem tér vissza hozzád!”
Gandharviká Prémá déví dászí (Szilaj Péterné)
vaisnava (Krisna-hívő) lelkész
A Bhagavad-gítá, India szentírása öt fő témakört jár körül:
- a Legfelsőbb Úr,
- az élőlény,
- a természet,
- a tettek, vagyis a karma, és
- az idő.
Az öt közül mindegyik örök, kivéve a karmát, ami ideiglenes és megváltoztatható. Az időnek tehát sem kezdete, sem vége nincsen, amit ebben a véges világban véges intelligenciánkkal szinte lehetetlen felfognunk.
A Srímad Bhágavatam 5. énekének leírásai szerint az idő nem lineáris, hanem ciklikus, azaz a világkorszakok egymást követve szüntelenül ismétlődnek.
Amit Krisna kiemel az időről, hogy az idő Ő Maga. Azt mondja: “káló ‘szmi lóka-ksaja-krit“, azaz “Idő vagyok, világok hatalmas pusztítója”. Az időt az elmúláson keresztül tudjuk leginkább érzékelni, ezért emeli ki Ő is az idő pusztulással kapcsolatos aspektusát. A végső elmúlást a halál jelenti számunkra.
A Mahábhárata ősi eposzában olvashatunk egy igen tanulságos történetet az idővel kapcsolatosan. Az elbeszélés szerint a bölcs és erényes uralkodó, Judhisthira király, aki felettébb nagy tudással rendelkezett az emberi természetről is, találkozott Dharma, azaz a Vallásos Kötelesség személyiségével, aki a következő kérdést szegezte neki: “Mi a legdöbbenetesebb dolog a világon?” Judhisthira gondolkodás nélkül megadta a választ:
“A legdöbbenetesebb dolog az, hogy habár nap mint nap megszámlálhatatlan élőlény távozik a halál hajlékára, az ember mégis azt hiszi, hogy ő nem fog meghalni. A világ sora az, hogy az idő minden teremtett élőlényt megfőz hatalmas üstjében, ami maga a világ, az üstöt melegítő tűz a nap, a nappal és az éjszaka a tűzifa, a hónapok és az évszakok a fakanál.” (Vana-parva 313.116)
Vajon mi őszintén elhisszük, hogy egyszer minket is utolér a vég? Vajon amire energiánkat, pénzünket, időnket fordítjuk, vajon nem illúzió csupán az örök idő szemszögéből nézve?