Ferenc pápa a napokban a képmutató, álszent emberekre hívta fel a figyelmet, akik: „mást mondanak, mint amit tesznek és így kettős életet élnek”. Sajnos a sajtóban sok helyen kivették a kontextusból és elferdítették a pápa szavait, ezért mi most idemásoljuk, a pápa beszédéről szóló autentikus forrást, a Vatikáni Rádió beszámolójának linkjét (angol nyelvű – a szerk.). Egy azonban tény: nagyon sok embernek van hasonló tapasztalata, sokan nem értik és nem szeretik, hogy vannak olyanok, akik vasárnap a templomban hívőként viselkednek, de a templomon kívül szidják például a szomszédjukat, a rokonaikat, netán lopnak, csalnak, hazudnak, vagy épp a vallásukkal nem összeegyeztethető életet élnek a cselekedeteikben. Persze másokat megítélni borzasztóan könnyű, de ha az ember magába néz, akkor azért érdemes meglátni azt is, hogy ki, mikor, milyen helyzetben villantotta fel fényesebb orcáját, ezzel akár elfedve a valódi gondolatait, érzéseit. Most az álszentségről, vagyis a vallási értelemben vett legerősebb képmutatásról kérdeztük a vallások tanítóit.
A konkrét kérdésünk így hangzott:
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Darvas István
rabbi
A képmutatás olyan viselkedés, amire ha elég képmutatók vagyunk, azt sugallva, hogy mi aztán tényleg soha, akkor gyorsan és a kizárólagosság hangján könnyű szívvel mondhatjuk, hogy helytelen. Pedig nem minden esetben az, hiszen ha minden pillanatban azt az arcunkat mutatnánk, amit az adott hangulatunk diktál, akkor emberi kapcsolataink és az egész társadalom működése ellehetetlenülne. Minden olyan esetben, amikor türelmet erőltetünk magunkra, megértőnek mutatkozunk, vagy csak igyekszünk megnyerőbben viselkedni annál, ahogy szívünk szerint tennénk, végső soron hamis képet mutatunk magunkról.
Az „add mindig önmagad” korszellem nehezen viselne olyan helyreigazítást, hogy mondjuk „add önmagad, de néha egyáltalán nem árt, ha jobbnak mutatkozol annál”. Nem árt, mert jobbá teszed ezáltal a környezetedben élők életét, a hangulatukat biztosan, ráadásul a pozitív visszacsatolások okán még az is előfordulhat, hogy ténylegesen hasonlítani vágysz és kezdesz a korábban felvillantott hamis, de megnyerőbb képre. Ferenc pápának ettől függetlenül igaza van, mert ő a képmutatás egy másik formájáról beszél, jelesül arról, ha a vallásos ember vallásossága és mély hite a templom/zsinagóga/mecset küszöbéig tart, és onnan kilépve jelentőségét vesztik a bent elhangzott értékesnek tűnő szavak. A képmutatás ezen formájával az a legnagyobb teológiai probléma, hogy istenkáromló, hiszen ha valaki az emberek véleményére jobban ad, mint Istenére, akkor egyetlen szava sem igaz, amit a Teremtő felé elmond, ilyen módon minden vallásosnak gondolt cselekedetével gúnyt űz a Világ Alkotójából. Egy jeles mesterünk szerint Isten ott található meg, ahova beengedik, éppen ezért az Őt követőknek igyekezni kell, hogy ne csak a szent helyeken, hívő társaik óvó tekintete előtt keressék, hanem életük minden helyszínén és helyzetében.
Farkas Pál
buddhista tanító
A magyar „álszent” szóból ragyogóan levezethető a válasz. Hiszen a buddhizmus szentje, a szenvedés világától megszabadult, a valóságnak megfelelően tisztánlátó ember egyszerűen nem képes mást mondani, mint amit tesz, és mást tenni, mint amit mond. A tanítványság útján járva az előírásos erény, a szabályok betartása, fokozatosan természetes, belátásból fakadó erénnyé válik. Amikor a tanítvány a Buddha által kifejtett gyakorlati út, a nemes nyolcas út végigjárásával elér a szenvedésteli létezés megértéséig és az attól való megszabadulásig, erénye már töretlen, nem rendítheti meg semmi.
Már a világi követők negyedik fogadalma is így hangzik: megfogadom, hogy tartózkodom a hamis beszédtől. A nemes nyolcas út komoly gyakorlói esetében ez a fogadalom gazdagon kibomlik, a Buddha eredeti szándékának, a helyes beszéd gyakorlásának megfelelően, amely a hamis beszéd mellett a rosszindulatú, durva és fölösleges beszéd kerülését is javasolja. Hiszen a helytelen beszéd mögött helytelen gondolatok és tisztátalan érzelmek, ebből következően zavaros nézetek állnak.
Szerzetes esetében az álszentség teljes tudatossággal történő gyakorlása, mások megtévesztésének szándékával, a rendből való kizárással járó négy jóvátehetetlen vétek egyike. Bár az ilyen esetekre a Buddha meghagyja a tévedés és annak őszinte beismerése lehetőségét, még Ferenc pápánál is keményebb szavakkal ostorozza azokat a szerzeteseket, akik álszent kijelentéseiket személyes haszonszerzésre igyekeznek fölhasználni. „Zavarodott emberek… az is jobb lenne nektek, ha a hasatokat felhasítanák egy éles mészároskéssel, mint hogy… egymás emberfeletti állapotait dicsérjétek a gazdáknak… Szerzetesek, e világon… az a legeslegnagyobb tolvaj, aki, a tényektől eltérően, nem létező emberfeletti állapotot tulajdonít magának. Hogy miért? Mert az emberek alamizsnáját tolvajként fogyasztja.”
Nagypál Szabolcs
római katolikus teológus
A vallásos emberek, vallásuk jellegétől függően, egyszerre több kötelezettség és felelősség kereszttüzében állnak. Van, ahol a központi kérdés a megfelelő életvitel, a helyes gyakorlat (ortopraxis), akár szertartási, akár erkölcsi tekintetben.
A nagy kísértés ilyenkor az, hogy az ember látszólag minden parancsot és előírást szépen megtart, de nincs élő kapcsolata a Mindent Meghaladóval, nincs a szívében szeretet, netán égbekiáltó zagyvaságokat gondol a Túlnaniról. A hitvallások tisztaságát hangsúlyozó vallásokban, ahol alapvető jelentősége van a tanítás helyességének (ortodoxia), másfajta kihívással találkozunk. Itt csupa szép és igaz dolog ömölhetik valakinek a szájából, de adott esetben mindezt nem tette bensővé, nem szervesítette, nem építette be a szívébe és a lelkébe, így nincsen a szavai mögött hitelességi fedezet.
Még súlyosabb esetben pedig van egy hátsó világa, amely egyáltalán nincs összhangban az általa hirdetett tanításokkal: az ilyen ember kettős életet él; vizet prédikál, és bort iszik.
Vitatható, hogy jobb-e nála, aki bort prédikál és azt is iszik: vagyis, aki mások számára is tanítássá kísérli meg szilárdítani a bűneit és a tévedéseit. Ő ugyanis, noha a romlottságát erényként, az ostobaságát pedig bölcsességként igyekszik meg beállítani és eladni, legalább következetes, és összhangban áll benne a rossz a rosszal.
Akár hálásak is lehetnénk tehát az álszent, képmutató (hipokrita) embereknek, hiszen valójában a szavak is tettek, és ők legalább nem eszkábálnak bálványtanítást a vétkeikből.
Mégis sokkal rombolóbb mindaz, amit a világra szabadítanak: farkasok ők bárány álarcában, akik az ugyanazon tanítást és örömhírt hirdető társaikat hiteltelenítik, azok gerincét kérdőjel alá nyomják.
Jaj nekik, Jézus szavaival; mert megbotránkoztatják az igazságra szomjazókat; a botrányukkal belepiszkítanak a tiszta forrásba, amellyel mások az istenszomjukat oltanák.
Sulok Zoltán Szabolcs
muszlim hitoktató
A Koránban nagyon sokszor mondja Allah, hogy „akik hisznek és jótetteket cselekednek”. Azaz a hit és az ennek megfelelő cselekvésnek mindig együtt kell lennie. Az iszlám vallás tudósai ennek alapján azt tanítják, hogy a hit kimondott szó, amelyet a cselekedet igazol. Allah azt is mondta a Koránban: „Ti hívők! Miért mondjátok azt, amit nem tesztek? Rendkívül gyűlöletes az Allah előtt, hogy azt mondjátok, amit nem tesztek!” (61:2-3)
Ezért az iszlám tanítása szerint az embernek arra kell törekednie, hogy maga is megtegye azt, amit másoknak tanít vagy tanácsol, illetve ha ígéretet tesz, akkor azt tartsa is be. Ha azonban valaki szándékosan mást csinál, mint amit mond, könnyen képmutatóvá válhat. Allah azt mondta ezekről az emberekről: „Félre akarják vezetni Allahot és azokat, akik hisznek, ám nem vezetnek félre mást, csupán magukat, és észre sem veszik.” (Korán, 2:9) Az iszlám tanítása szerint a képmutatás az a bűn, amelynek a legsúlyosabb büntetése lesz a túlvilágon, ahogy Allah mondta a Koránban: „Bizony a képmutatók a Pokol-tűz legalsó mélységében lesznek, és nem találsz nekik segítőt.” (4:145) Az evilágon Isten nem fedi fel a képmutató valódi arcát az emberek előtt, hagy időt neki a megbánásra, a megjavulásra, hogy a vallást és a tetteket őszintén Istennek szentelhesse: „akik bűnbánatot tanúsítanak, és megjavulnak, és ragaszkodnak Allahhoz, és a vallásukat (tetteiket) őszintén Allahnak szentelik, azok a hívőkkel leszek. És Allah a hívőknek hatalmas jutalmat fog adni.” (Korán 4:146)
A hívőnek olyan dolgokra kell szólítania az embereket, amelyeket ő maga is megtesz. Nem szabad olyasvalamire hívnia az embereket, amit ő maga nem tesz meg, vagy valami rossz cselekedet elhagyására szólítani őket, amit ő maga nem hagyott el. Ilyet csak a vesztesek tesznek. Azok a hívők, akik az igazságra hívnak, s aszerint is cselekszenek, a tisztességesség felé igyekeznek és elkerülik a tiltott dolgokat. Ők azok, akik sikeresek lesznek, és jutalomban részesülnek.
Tornóczky Gusztáv József
hindu/vaisnava (Krisna-hívő) tanító, jógaoktató
Ferenc pápa véleménye az Isten szolgálatában álló és felé törekvő hívőkkel kapcsolatosan nyílt állásfoglalás az igazság szeretete és a hamisság elutasítása ellen. A tettek beszélnek. A védikus szentírások, amilyen például a Srímad-Bhágavatam kijelentik, hogy a vallásos élet négy alappillére közül az egyik, az “igazmondás”. Igazat mondani azt is jelenti, hogy őszinték vagyunk, hiszen az őszinteségünk tükrében tudjuk látni saját magunkat a hibáinkkal és erényeinkkel együtt, amit hajlandóak vagyunk mások előtt is vállalni. A hívő ember életében kulcsfontosságú a lelki előrehaladáshoz az őszinte hozzáállás, nehogy szerepeket játsszon el külsőleg miközben belülről nem hajlandó változni és megtartja anyagias-világi ragaszkodásait. Ideális vallásgyakorlóként soha ne mutassa valaki többnek magát (tetszelgés / csalás) annál, mint ami az Istennnel való kapcsolata által mások számára is nyilvánvalóan észrevehető.
Az Istent valóban keresők szeretni fogják az ilyen embert, míg a képmutatók bírálják (ez jó jel). Bízzon Istenben és imádkozzon Hozzá, hogy mindig összhangban tudjon maradni Vele és Neki tetsző legyen az élete – ezzel a mentalitással sikerül fokozatosan megszabadulnia a lélek csapdáitól és fel tudja ismerni korlátait, amit ezek után el tud engedni Krisna kegyelméből. A vallásos élet szent életre való felhívás, amit jól példáznak azon szentek, akiknek életét csodák is kísérik. Az ő életútjukat, példájukat, tanításaikat követve és áldásaikat kérve az alázat kincsében gyarapodva meg lehet szabadulni a “kettős élet” buktatójától.