Az ismeretlentől való félelem az egyik legősibb érzése az embernek. Sokféle módon felkelhet ez az érzés, de vajon mi a legjobb hozzáállás ehhez az érzéshez? Ezúttal ennek jártunk utána, erről kérdeztük meg a különböző vallások képviselőit.
A konkrét kérdésünk így hangzott:
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Dobosy Antal
zen buddhista tanító
A nem ismerthez, az ismeretlenhez és a számunkra idegenhez alapvetően kétféleképpen szoktunk viszonyulni: kíváncsisággal és félelemmel. A kíváncsiság és az érdeklődés a megismerést szolgálja, ezek nélkül a csecsemő sem fedezhetné fel környezetét. A félelem és az óvatosság az ismeretlennel kapcsolatban az önvédelmet és a biztonságot van hivatva szolgálni. Ez a két erő dolgozik bennünk életünk folyamán, amikor olyan helyzeteket kell megoldani, melyekre még nem készültünk fel előre, amelyekre nincs kidolgozott módszerünk, vagy olyan esetben, amikor váratlan dolog történik velünk.
Az emberi lét számára fontos a kíváncsiság, hiszen ez a megismerés hajtóereje. Ha nem lenne meg bennünk ez az eredendő kíváncsiság, sohasem jött volna létre a mai bonyolult és összetett emberi társadalmunk, de az egyéni fejlődés szempontjából is alapvető a megismerésre való törekvés. Azonban, ha valami még nem ismert, akkor még nem tudjuk, hogyan viszonyuljunk hozzá, veszélyes-e vagy nem, ezért életmentő lehet az óvatosság, jogos lehet a félelem, hiszen még nincs bevált viszonyunk, és nem ismerjük a helyes attitűdöt sem. Így tanácstalanok vagyunk a számunkra idegen helyzetben.
„Járt utat járatlanért fel ne adj!” – tartja a közgondolkodás. De mi helyzet, ha még nem létezik járt út? Akkor, ha mégis járni akarunk, nincs más lehetőségünk, mint az új helyzetet megismerni! Az emberiség felemelkedését mindig is a megismerés jelentette. Hiszen ha már ismerünk valamit, akkor hasznunkra lehet, és a magunk javára fordíthatjuk. Amitől eddig féltünk, már nem ellenségünk többé, sőt barátunkká válik. Számtalan természeti jelenséggel jártunk így. Most csak egyet említek ezek közül az elektromosságot. Veszélyes, mégis ma már minden háztartás használja, mert már jól ismerjük. De az emberi kapcsolatok történetéből is hozhatnánk példákat.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="683" width="1024" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A zen tanítás arra hívja fel a figyelmet, hogy a szellemi úton sincs másképp. Szeretnénk az életünket megváltoztatni, szeretnénk egy jobb életet magunknak, és azt is értjük, hogy ennek érdekében magunknak is meg kellene változnunk. Másképp kellene látnunk a világunkat! Azonban félünk ettől a változástól, hiszen nem ismerjük előre, hogy mi lesz velünk az új helyzetben. És ez a félelem éppen azt akadályozza meg, amit meg szeretnénk változtatni! Azt, hogy életünk megváltozzon. Furcsa paradoxon ez, amit csak a megismerés tud feloldani. A félelmet igazán csak a megismerés képes legyőzni! És csak ez a megismerés képes a tudatos változásokat létrehozni.
Kustárné Almási Zsuzsanna
református lelkész
Az ember (f)élőlény. Nincs olyan ember a világon, aki ne ismerné a félelem érzését. Vannak olyan dolgok az életben, amelyektől azért félünk, mert már ismerjük, tapasztaltuk erejét, hatását és van az a félelem, aminek még nem ismerjük az okát: ide tartozik minden, ami idegen, ami változást hoz, ismeretlen számunkra. Ez azonban nemcsak a mai „létbizonytalanságban” élő emberre jellemző, hanem minden kor emberére. A Bibliában is sok olyan történettel találkozunk, amely direkt, vagy indirekt módon beszél az emberi félelmekről. Az Ószövetségben gyakran olvasunk arról, hogy Izrael népe félt az idegen népektől, azok kultúrájának, szokásainak hatásaitól, de féltek a próféták is a feladataiktól – sőt, a bűneset után az első emberpár is megismerte a félelmet. Az Újszövetségben pedig azt látjuk, hogy még a Mester mellett is gyakran féltek a tanítványok.
Talán ez az oka annak, hogy a Biblia egyik alapmondata (üzenete) az ember felé az, hogy „ne féljetek!” Ezt üzeni Isten a népének, de Jézus is gyakran erősíti ezzel tanítványait. A félelem ugyanis „gyötrelemmel jár” (1 Jn4,18), elszigetel, bezár, kirekeszt, felemészt és bizalmatlanná, támadóvá tesz.
A keresztyén tanítás szerint Isten Szabadító, aki az embert éppen ebből a bezártságból, legmélyebb félelmétől, a halál-félelemtől akarja megszabadítani. Ez a Krisztus-esemény értelme, a „legősibb bizalom” helyreállítása.
A félelem ellentétpárja tehát nem a bátorság, hanem a bizalom. A bizalom nyitottá, elfogadóvá tesz. Akiben, és amiben bízunk, attól nem félünk.
„ Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet…” (1Jn4,17-18)
Radnóti Zoltán
rabbi
A félelem egy természetes emberi érzés. Sőt hasznos. Ne feledjük, a félelem, – a fájdalomhoz hasonlatosan – megóvhat minket a balesettől, a veszélytől. (pl. félelem a magasságtól, vadállattól, stb.)
Azaz a félelmünk egy részének – mint mindennek a teremtett világban – oka van, sőt nagyon fontos célt szolgál. Éppen ezért nem is kell mindig feltétlenül legyőzni…
Ám a másik oldalról létezik egy belülről indikált, tudattalanunk által generált félelem. Nevezzük ezt inkább bizonytalanságnak vagy feltételes félelemnek (pl. félelem a sötéttől, madaraktól, új ízektől, szegénységtől stb.) Ez a második félelem viszont teljességgel legyőzhető és legyőzendő.
Hogyan éljünk együtt ezzel a félelemmel?
A zsidó vallás egyik alappillére szerint bennünk él az isteni lélek. Ez azt jelenti, hogy megvannak bennünk azok a képességek, amelyek lehetővé teszik, hogy szembenézzünk az elsőre félelmesnek tűnő kihívásokkal.
A zsidó vallás másik alappillére, hogy felismerjük életünk valódi célját, a világ jobbá tételét (tikun olám). Amikor ezt felismerjük, és ezzel együtt az isteni jelenlétet, akkor olyan bennünk élő félelmek tűnhetnek el, amelyek azaddig pokollá tették az életünket.
A kérdés visszhangzik: szépek a szavak, de mit tehetünk, ha úrrá lesz rajtunk az irányíthatatlan félelem?
A fentiek alapján a legelső tett: keressük meg magunkban az isteni részt, a lelket, amelyik pontosan tudja, hogy merre kell menni.
Ez az utazás – remélhetőleg – kiszakít bennünket az anyagi világ fogságából, és rájövünk, hogy az életünk nem a vagyonról, a karrierről vagy a társadalomban betöltött helyünkről szól, hanem teljesen másról. Ha ezt meglátjuk biztos mindjárt kevésbé fogunk félni.
Ennek a lelki utazásnak a végén üljünk le a szeretteinkkel, és írjuk le mindannyian, mi is az négy dolog, ami számunkra a legfontosabb, majd olvassuk össze a listákat!
Olvasva a leírt szavakat, rá fogunk jönni, hogy ezek mind-mind örök érvényű célok, amiket meg tudjuk valósítani, ha akarjuk, azaz amitől oly’ sokszor félünk, nem is lesz rajta a listán, azaz nem életünk meghatározó része. Akkor meg miért félünk tőle? A pozitív értékek és célok együttes megerősítése a legjobb harc a bizonytalanságunk által generált félelemmel szemben.
Sulok Zoltán Szabolcs
muszlim hitoktató
Az iszlám vallásjog (Saria) alapelvei rögzítik az igazságosságot (szóban és tettben), illetve, hogy véleményt csak tudás birtokában lehet nyilvánítani. Az iszlám éppen ezért a tudás keresésére ösztönzi követőit. Allah azt mondta a Koránban: „Mondd: ’Vajon egyenlők lennének a tudók a tudatlanokkal?’ Csak azok hallgatnak az intő szóra, élnek az eszükkel” (Korán 39:9). Mohamed Próféta (béke legyen vele) azt mondta: „A tudás keresése előírt kötelezettség minden muszlim számára” (szahíhul-dzsámi 3914).
Ezekből a tanításokból következik az is, hogy az embernek az ismeretlenről – hiszen nincs róla tudása – nem lehet véleménye (s így megalapozott félelme sem), továbbá nem is lenne igazságos olyan dologról nyilatkozni vagy véleményt alkotni, amiről nem bírunk megfelelő tudással, illetve az is következik, hogy a muszlim embernek folyamatosan törekednie kell tudásának növelésére, hiszen a tudás lapozza meg a helyes cselekedetet. Tudás nélkül az ember nem tud helyesen dönteni, ahogy Allah mondta a Koránban: „Ne kövesd hát azt, amiről nincsen tudásod! A hallásról, a látásról és a szívről – minderről számot kell majd adni!” (17: 36)
Ha olyan helyzetbe kerülünk, amelyekről nincs tudásunk vagy tapasztalatunk, akkor – ha valóban lényeges a kérdés -, utána kell járnunk a témának, tudást kell szereznünk róla, hogy – a félelmek vagy mások megalapozatlan véleménye helyett – a tények birtokában, részrehajlás nélkül, megfontoltan, körültekintően és felelősségteljes módon tudjunk állást foglalni.
Gandharviká Préma déví dászí (Szilaj Péterné)
vaisnava/Krisna-hívő lelkész
Az ember sokmindentől tart, ami körülveszi, anélkül is, hogy tudatos lenne aggodalmáról. Félünk a betegséggel járó fájdalmaktól, az éhínségtől, a háborúktól, az ellenségtől, a haláltól, s ugyanígy ódzkodunk az idegen és ismeretlen dolgoktól, emberektől is. Pánikszerűen tudunk félni attól, hogy elveszítjük, amihez ragaszkodunk, holott voltaképp semmi sem a tulajdonunk ebben a világban, legyen az akár egy rokon, akár egy vagyontárgy. Mindez abból ered, hogy az örökkévaló és sérthetetlen lélek helyett az anyagi testünkkel azonosítjuk magunkat, s azt hisszük, a körülmények megváltozása révén sérülhetünk, vagy egy veszteségtől kevesebbek leszünk. Krisna kifejti, mi ennek a hozzáállásnak a következménye: “Az emberben az érzékek tárgyain elmélkedve ragaszkodás ébred azok iránt. E ragaszkodásból kéjvágy támad, a kéjvágy pedig dühöt szül.” (Bg.2.62)
Az ember dharmája, azaz felsőbbrendű kötelessége a Védák könyvei szerint az Istennel való szerető kapcsolatunk újraélesztése, fejlesztése, elérése. Ismerjük azt a kifejezést, hogy istenfélő; a hindu terminológia nem használja ezt a szót, mert az istenszeretetre összpontosít. Leginkább attól félünk, amit nem ismerünk, így ha hallunk, olvasunk Isten vonzó tulajdonságairól, elbűvölő cselekedeteiről, szokásairól, érzéseiről, akkor többé nem féljük Őt.
Minden mással kapcsolatosan is érvényes ugyanez az elv, hiszen amíg valamit vagy valakit nem ismerünk kellőképpen, addig a bizonytalanságból kifolyólag tartani fogunk tőle. Egy vallásos ember kötelessége, hogy embertársai felé tisztelettel és szeretettel, mégis kellő körültekintéssel forduljon. Ha megfelelő óvatossággal tudja felmérni a számára ismeretlent, akkor nem fogja veszélybe sodorni magát, egyidejűleg mégis beteljesítheti emberi kötelességét.