Szexmentesség, nőtlenség és a szent élet

A vallások képviselőit megszólaltató Isten tudja rovatunkban ezúttal egy olyan kérdést tettünk fel, amiről igencsak megoszlanak a vélemények a különböző vallások között, de a világi emberek szinte mindegyikének ugyancsak van róla véleménye. A heti kérdésünk a cölibátusra vonatkozott és tekintve, hogy jelentősen különbözik a gyakorlat a keresztény világban is, ezért két különböző felekezet (római katolikus, evangélikus) képviselőjét is megkérdeztük a témában.

A konkrét kérdésünk így hangzott:

Alkalmazzák-e az Ön vallásában a cölibátust, mi a véleménye a róla?

(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)

Dobosy Antal
zen buddhista tanító

Hagyományosan a buddhista kolostorokban is a szerzetesek cölibátusban élnek, a szexuális önmegtartóztatás az egyik legfontosabb szerzetesi fogadalom. Ez vonatkozik természetesen a női szerzetesekre is.

A szerzetesi életet és ezzel a cölibátust is felvállaló ember a szerzetesi fogadalmakkal azt is felvállalja, hogy fokozott igyekezettel törekszik a megismerésre a szellemi úton, és azt is, hogy az egész életét a buddhista vallás fenntartásában, ápolásában tölti. Az évezredek folyamán a kolostorok és az ott élő szerzetesek tevékenysége volt a biztosítéka annak, hogy a buddhista vallás fenn maradt, a szerzetesek tevékenysége kellet ahhoz, hogy a kultúra és a tudomány képes legyen beilleszkedni a hétköznapi életbe és szolgálja a társadalmi fejlődést. A szerzetest e feladatok ellátásában nagymértékben segíti az, hogy nincs családja, akit el kellene tartania, nincs gyermeke, akit fel kellene nevelnie, és az is, hogy szellemi gyakorlatait egy olyan közösségben végzi, ahol mindenki azonos úton jár, és egymást segítve ugyanarra törekszik.

Manapság a modern élet körülményei között a szerzetesi élet társadalmilag talán kevésbé megbecsült, mint volt eddig, de az is igaz, hogy a vallás fenntartásában és ápolásában is szerepet vállalnak igen vallásos, de nem szerzetes emberek is. Jelen van egy ilyen világiasodó folyamat a buddhizmusban is, egyrészt a kolostorokba bevonulhatnak világiak is szellemi gyakorlataik elvégzéséhez, de lehetőség nyílik arra is, hogy ezeket a gyakorlatokat hétköznapi élet körülményei között végezhessük. A modern élet mindenképpen több lehetőséget biztosít arra, hogy a szellemi utat járjuk, és nem kell hozzá feltétlenül szerzetessé lennünk. Azonban a vallás fenntartásában a kolostoroknak továbbra is alapvető szerepük van, és ennek fontos feltétele a cölibátus.

Fotó: Steve McCurry

Köves Slomó
rabbi

Aki elhanyagolja a szaporodjatokat, az vért ont.

A Judizmus egyértelműen tiltja a cölibátust, különös tekintettel arra, hogy a házasság és a gyermeknemzés az egyik legfontosabb isteni parancsolat. A Talmud tanítása szerint (Jövámot 63b), „az az ember, aki elhanyagolja a szaporodjatok és sokasodjatok parancsát, olyan mintha vért ontana”.

A bibliai történet szerint (3Mózes 10.), Nádáv és Ávihu, Áronnak, az első kohanita főpapnak fiai, isteni tűz által haltak meg a sivatagi szentély avatásakor. A kommentárok szerint (Vájikrá rábbá 20.) többek közt azzal vétkeztek, hogy „nem voltak házasok” és „nem voltak gyermekeik”.

Ben Ázáj, a híres talmudi bölcs, kivételnek számított azzal, hogy sohasem vett magának feleséget, arra hivatkozott, hogy „mit tegyek, ha egyszer a Tóra iránt vágyakozik a lelkem, a világot meg fenntarthatják mások is”. Kortársai megrótták ezért: „Ben Ázáj! Te szépen prédikálsz, de tetteid már korántsem olyan szépek.” (Jövámot uo.)

Előbb a Tóra vagy az asszony?

A Talmudban (Kidusin 29b) csupán annak kapcsán merül fel a házasság halasztásának kérdése, hogy az milyen módon egyeztethető össze, a teljes odaadást igénylő tóratanulás kötelezettségével: „Mi az előbbre való a tóratanulás vagy a házasság? Előbb tanuljon Tórát és utána házasodjon! Ha azonban nem tud meg lenni asszony nélkül, akkor előbb házasodjon és utána tanulja a Tórát!”

Mózes különvált asszonyától

Mózes az egyetlen, aki mint a legmagasabb szintet elérő próféta – a próféciára való tekintettel – külön vált feleségétől Cipórától. Az alábbi következtetést vonta le magára nézve „ha a zsidó nép, amelyhez az Örökkévaló csak egy alakalommal beszélt, és annak is kijelölte a pontos idejét, mégis megparancsoltatott hogy tartóztassa magát a nemi élettől, akkor én akihez bármelyik pillanatban szólhat az Örökkévaló és ki sem jelöli a megjelenés idejét, sokkal inkább helyénvaló, hogy így tegyek” (Talmud Sábát 87a).

Fotó: Steve McCurry

Madhupati dász (Mérő Mátyás)
vaisnava (Krisna-hívő) lelkész

A Krisna-hívők nemi életet csak házasságon belül, gyermeknemzés céljából élnek. Nem csak a nőtlen szerzetesek, de még a házas hívők is gyakorlatilag cölibátusban élnek.

A cölibátus jelentőségének megértéséhez tisztázni kell, hogyan kerültünk az anyagi világba. Eredeti otthonunk a lelki világ, ahol Isten – akit mi Krisnának nevezünk – az a személy, akit mindenki szeretettel szolgál, Ő az eredeti élvező és mindenki más az Ő öröméért van – ez a kölcsönösség teszi igazán elégedetté az élőlényeket is. Ezt a helyzetet megirigyelve támad fel bennünk a vágy, hogy Istentől függetlenül élvezhessünk, és erre való az anyagi világ, ahol Májá, az anyagi energia abban a szabadság-illúzióban tart bennünket, hogy sorsunkat irányíthatjuk és Istenhez hasonlóan zavartalanul élvezhetünk.

A fizikai test élvezetei közül a legerősebb a nemi élvezet – erről a világirodalom számtalan alkotása tanúskodik. Ugyanakkor valamennyien megtapasztaljuk előbb-utóbb, hogy ez az anyagi boldogság csalóka: ha más nem, a betegségek, az öregség, a sok egyéb szenvedés, majd a halál előbb-utóbb meggyőz bennünket arról, hogy rossz üzletet kötöttünk, amikor a lelki világból idejöttünk.

Ám Krisna kijelenti a Bhagavad-gítában, hogy következő életében az élőlény aszerint fogad el egy új testet, hogy halála pillanatában mire gondol. Nyilvánvaló, hogy amire életünk során összpontosítottunk, az jut ilyenkor is eszünkbe. Ha ebben a kritikus pillanatban valamilyen anyagi ragaszkodás foglal le bennünket (ragaszkodás az ételekhez, hatalmunkhoz, munkánkhoz, szerepeinkhez, nemiséghez), akkor újra meg kell itt születnünk.

Mi, Krisna-tudatú hívők, életünk céljává tűztük ki, hogy helyreállítsuk kapcsolatunkat Istennel, akitől elfordulva ide jöttünk az anyagi világba, és visszamenjünk Hozzá. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha vágyainkat annyira meg tudjuk tisztítani, hogy halálunk pillanatában nem kívánunk semmi mást, csak Istent. Ezt a tisztulást segíti a nemi élvezetektől való tartózkodás.

Fotó: Steve McCurry

Mézes Zsolt László
evangélikus lelkész

Az evangélikus egyházban a cölibátust, a papi nőtlenség intézményét nem alkalmazzák. A kereszténység története során ez eleinte csak a szerzetesekre vonatkozott, tehát azok számára, akik élethivatásszerűen törekedtek az Istenkeresére. Egyik fő forrása Krisztus alábbi tanítása: “Mert vannak nemzésre alkalmatlanok, akik így születtek, és vannak nemzésre alkalmatlanok, akiket az emberek tettek ilyenekké, és vannak olyanok, akik önmagukat tették nemzésre alkalmatlanná, a mennyek országáért. Aki el tudja fogadni, fogadja el!” (Mt 19,12.)

Mit jelent a nemzésre való alkalmatlanná válás, amelyet a mennyek országáért vállalhat az ember? A mennyek országa a tökéletes boldogság beteljesedésének helye. Ez túl és felette van minden emberinek, minden végességnek, a transzcendens világ jelképe. Ezért a nemzésre való alkalmatlanná válásnak egyik értelme az, hogy elvágom azt a köteléket, amely a világhoz láncol. Nem kötődöm vágyakkal, tárgyakkal, földi életemmel, utódaim életével a világhoz. Szabad vagyok tőlük. Nem nominálisan, hanem egzisztenciálisan.

A cölibátus egyfajta nemzésre való alkalmatlanná válást jelent. És nem csak a férfi nő-nélküliségére vonatkoztatható, hanem arra, hogy mindenféle kötelék kialakítására alkalmatlanná teszem magam. Szabad tudok lenni a világtól, nem ragaszkodom hozzá és benne semmihez. Ez az alkalmatlanság viszont a transzcendens szempontjából pontosan az ellentétét jelenti: alkalmassá válok a beteljesedett boldogságra.

Felvethető a kérdés, hogy a kettő, együtt nem megy-e? Ez a mai, modern ember kérdése, melynek mélyén valószínűleg a teljes földi és a teljes égi boldogságot bekebelezésének vágya szunnyad. De az Emberfia erre csak azt mondta: Nem mindenki képes elfogadni ezt a beszédet, csak az, akinek megadatott…

Fotó: Steve McCurry

Nagypál Szabolcs
római katolikus teológus

A kereszténységben a döntést, hogy valaki házasságon kívül, önmegtartóztató módon éli le életét, teljesen Istennek szentelve magát, mindig nagy becsben tartották.

Az alapformája ezen életmódnak a remeteség, s az abból kifejlődő közösségi szerzetesség. A rendeknek külön kegyelmi ajándéka, karizmája van: az alapítójuk által adott életföladatot valósítják meg közösségi életükben, a külvilágtól elkülönült helyen.

A római katolikus hagyományban a fölszentelt, hívek szolgálatára rendelt papságtól a középkor folyamán e szerzetesi eszményt kezdték megkövetelni, s a nőtlenség vállalása egyházfegyelmi előírássá érett.

A római katolikus egyház sokszínű szervezet, melyben több rítus megfér békében egymással. Csak a legelterjedtebb, a latin rítus követeli meg főszabályként, hogy kizárólag nőtlen férfiakat szenteljenek pappá.

A többi rítusban – melyek közül hazánkban legjelentősebb a görögkatolikus – nős férfiakat is fölszentelnek, de utána még megözvegyülés esetén sem házasodhatnak újra. Ugyanezen szabály érvényesül a keleti (s orientális) ortodox hagyományban is, azon kiegészítéssel, hogy püspököt csak nőtlen férfiak közül szentelnek.

Kivételek még a latin rítusban is előfordulnak, például ha egy anglikán lelkész családostul vált felekezetet, s külön engedéllyel folytatni kívánja papi szolgálatát.

A nem házasságban leélt, önátadott élet mintája Jézus Krisztus, a szerzetesek – s ennek párhuzamára a papok is – az evangéliumi tanácsok szerint rendezik be életüket, a szegénység, tisztaság, engedelmesség szellemében.

A nehézséget az egyházmegyés papok esetében az jelenti, hogy ők nem élvezik a (papi) közösségben megvalósított élet előnyeit.

Miután ez egyházfegyelmi, s nem dogmatikai erejű döntés, a papoktól a fölszenteléskor megkövetelt nőtlenségi fogadalom elvileg bármikor megváltoztatható összegyházi szinten, ha a hithirdetés jelenkori szükségletei ezt így kívánnák meg.

Fotó: Thinkstock

Dr. Shubail Mohamed Eisa
muszlim hitoktató

A Koránból tudjuk, hogy három szerepe van az embernek: istenszolgálat, helytartóság és a Föld benépesítése, felvirágoztatása. Allah azt mondja: „Ő hozott létre titeket a földből, és népesítette be azt veletek.” (Korán 11: 61). Az iszlám szerint tehát a cölibátus amellett, hogy ellenkezik az ember veleszületett tulajdonságával, ellenkezik az Isten akaratával is.

Az iszlám elveti és elutasítja a tiszta és jó dolgok megtiltását, amiket Allah adott az embereknek. Allah így szólt: „ Ó ti, akik hisztek! Ne tiltsátok meg a jó dolgokat, amelyeket Allah megengedett nektek, és ne vetemedjetek túlkapásra! Allah bizony nem szereti a túlkapásra vetemedőket.” (Korán 5: 87). Anasz ibn Málik mondta el: „A Próféta (béke legyen vele) feleségeinek házaihoz egy csoport férfi ment el és a Próféta istenszolgálatáról kérdezték őket. Amikor megtudták, akkor – mintha kevésnek találták volna – azt mondták: Hol vagyunk mi a Prófétához képest, hiszen neki Allah már megbocsátotta minden előző és ezután lévő bűneit! Egyikük azt mondta: ‘Egész éjszaka imádkozni fogok, örökké.’ A másik így szólt: ‘Egész évben böjtölni fogok és nem szakítom meg a böjtömet’. Egy harmadik így szólt: ’Soha nem fogok megnősülni.’ Amikor megérkezett Allah Küldötte (béke legyen vele) azt mondta nekik: „Ti vagytok azok, akik ezt mondták? Allahra mondom, én engedelmesebb vagyok Allah irányában, mint ti, és jobban félem Őt. Én böjtölök és megszakítom a böjtömet, imádkozom és alszom éjjel, és házasodom a nőkkel. Aki elfordul az én tanításomtól, az nem tartozik hozzám (nem az én követőm)!” (al-Bukhári)

Fotó: Steve McCurry