Ezúttal egy család – ahol kétszáz évig nem született fiú utód – története kapcsán, az átokról kérdeztük a vallások képviselőit.
A konkrét kérdésünk így hangzott:
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Darvas István
rabbi
Az átokról és átkozódásról szóló legismertebb tórai elbeszélés Bálákról, a moabita királyról szól, akinek rendkívüli képességeiről a Talmud részletesen beszél, és aki – dacára kiváló lehetőségeinek – végül dicstelenül kellett távozni a földi világból. Bukásának számos indokát sorolták fel mestereink, az egyik szerint akkor dőlt el Bálák sorsa miután értesült Izrael népének háborús sikereiről, és követeket küldött Bileámhoz. A küldöttek a következő kéréssel álltak elő: „Azért most jöjj el, kérlek, átkozd el értem ezt a népet, mert hatalmasabb nálam, talán meg bírom őt verni, és elűzöm az országból: mert tudom, akit megáldasz, az áldott, és akit elátkozol, az elátkozott”(4Mózes 22:6). A vers második felében van a probléma forrása, ugyanis az érthető, hogy megrettent Bálák a közeledő ellenséges hadseregtől, és bár nem kellemes olvasni, de azzal sem lehetne különösebb kifogásunk, hogy átkot kért Izrael népére, de az nehezen magyarázható, hogy miért nem a sajátjaira kért áldást, hiszen a zárógondolatból kiderül, tudta jól: akit Bileám megáld, az áldott lesz. Ezzel mit sem törődve, az áldás lehetőségét és jelentőségét figyelmen kívül hagyva a zsidókra kért átkot, és ezzel elindította a lavinát, mely végül is maga alá temette. E szemlélet elkerülhetetlenül bukásra van ítélve, rövidebb-hosszabb ideig kiválóan lehet érvényesülni „átkok” alkalmazásával, rosszindulattal, de az ilyen szemlélettel működő embernek sem ideje, sem elegendő energiája nem marad az általa esetleg helyesen látott bajok megoldására, és ezzel szembesülve az örök kritikus/intrikus szerepébe szorulva lesz kénytelen leélni életét. Ennél lényegesen kellemesebb és áldásosabb csendben dolgozni.
Farkas Pál
buddhitsa tanító
Azok az emberek, akik még azt sem látják át, hogy cselekedeteiknek következményei vannak, mindazt, ami történik velük, úgy élik meg, mint a végzet sújtását. Akik már észreveszik, hogy a kettő között van összefüggés, de nem tudják, hogyan is befolyásolják azt, úgy érzik, a sors kezében vannak. A Buddha követőinek egyik legelső feladata, hogy felismerjék az összefüggést az okok és feltételek, valamint azok következményei között. A Buddha a szándékos tettet nevezi karmának, aminek óhatatlanul előbb-utóbb lesznek következményei, és bensőséges összefüggés van a tett és az eredmény minősége között.
Az átok pedig nem más, mint rosszindulatú beszéd. Átkot az mond, aki nem érti a karmát. Azaz aki az átkot mondja, tehát rosszat kíván másnak, a helytelen gondolkodás és beszéd vétkébe esik, ami visszaháramlik rá. Aki az átkot hallja, és ettől megrémül, pánikba esik, fantáziál és esztelen cselekedetekre ragadtatja magát, szintén nem érti a karmát, előbb-utóbb vagy magának árt, vagy másoknak.
Aki viszont érti a tanítást, nyugodtan végighallgatja az átkozódó szavakat, higgadtan visszautasíthatja azokat, és hogy enyhítse az átkot szóró szenvedéseit, azt kívánhatja neki, mielőbb jöjjön rá, hogy cselekedete helytelen, és szabaduljon meg ettől a gonosz szokástól. De recitálhatja, szerető szívét határtalanul kiterjesztve minden világra, a szeretetről szóló védelmező szútrák valamelyikét is, kívánva, hogy az átkozódó legyen boldog, távol ellenségeskedéstől, rosszindulattól és szorongástól, és szabaduljon meg minden szenvedéstől. A legenda szerint a Buddha megjelenése egyre szebb lett, amikor szidalmazták, hiszen minden körülmények között megőrizve szelídségét, még gondolatban sem kívánt az őt becsmérlőnek rosszat.
Fodor Kata
vaisnava (Krisna-hívő) teológus
Az átok valamilyen, a személyes fejlődésben és az anyagi életvezetésben súlyosan akadályozó tényező – ám tanító célzatú visszahatás. Az átok kapcsán felmerül a kérdés: ha magunk vagyunk felelősek saját sorsunkért, miként illeszkedik annak alakításába egy külső káros behatás?
A Srímad Bhágavatamban található példákban a korábban bűnös tetteket végző személyekre mértek átkokat. Egy bráhmana, vagyis pap azért átkozta meg a bűnt elkövető személyt, hogy lehetőség szerint még abban az életében megkapja méltó büntetését – pl. egy tehén lemészárlásáért – és ne görgesse tovább tetteinek súlyát elkövetkezendő életein át. Az átok a rossz karma egyfajta megnyilvánulása és csupán eszköz az ok-okozati folyamatban. Más eset, amikor valaki példát kíván mutatni egy átok elfogadásával. A szent Paríksit király például, egy pap képzetlen fiától fogadott el egy átkot, hogy bemutassa: még a társadalom vezetői is függenek a szent bölcsek tanácsaitól és utasításaitól.
Az átkok körüli, jellemzően ezoterikus figyelemfelkeltés ma sajnos jó biznisz – sok esetben szerencsére ezek a rosszmájú, ártalmas kijelentések semmilyen valódi potenciállal nem bírnak. Az emberi elme azonban a negatív pszichés program hatására, görcsösen fókuszálni kezd félelme tárgyára, így komoly mentális károkat és némi determinációt okozva magának. Mindez nem hasonlítható össze a védikus korok szent bráhmanáinak korlátozó, tanító célzatú büntetéseivel.
A fenti cikkben azonban véleményem szerint nem erről van szó, a védikus írások szerint a fiúgyermekek elsősorban az édesapák erős gyermek iránti vágyából fogannak. Akár fiú, akár leány a gyermek, csodálatos ajándék szüleinek, az emberi test pedig ajándék a léleknek, amelyben férfiként és nőként is odaadóan szolgálhatjuk Istent.
Oláh Miklós
görögkatolikus lelkész
A leány-gyermekek születésének hiányára vonatkozó tényt (ha valóban igaz!), nem valami átok gyümölcsének tulajdonítom, hanem valamilyen biológiai törvényszerűségnek.
Nem hiszek az átok hatékonyságában. A Bibliában előforduló átok-mondások Istentől kérik, várják a bűnösnek vélt, tartott személynek, csoportnak a megbüntetését. Gyakran szerepel az átok fogalma rosszra, bűnre, bűnösre vonatkozóan, de nem tényleges erőszakot jelent, hanem a rossznak elítélését, elutasítását. Ahogy a Lexikon mondja: „Az átok a rossz kívánság kifejezése más felé.”(Magyar Kat. Lex. I. 449)
A történelem bizonyos századaiban előforduló „kiátkozás” alatt „kiközösítést” kell érteni. Ebben tehát a közösségből való kizárással büntettek bizonyos bűnöket, nem pedig testi megerőszakolással.
Hogy kit, kiket lehet és kell kizárni, kiközösíteni, annak megítélése alapjában Isten joga, hiszen egyedül Ő látja teljességében az elkövetőnek lelki állapotát, indítékait és felelősségét.
Mi az átok ellentéte és gyógyszere: az áldás. Ha igaz ez a mondás: „Az áldás nem megkímél, hanem átalakít” – akkor gondoljunk bele, mennyire átalakít az átok! Az áldás Isten ajándéka az embernek, hiszen hat ránk, s ezáltal mi is hatunk másokra, de egészen másként, mint az átkozódással. Az áldás ajándék és öröm.
Az áldás: találkozás, – az átok pedig szétszakadás, pusztulás. Az Isten áldását hálaadással befogadó hívő azt a feladatot kapja, hogy maga is áldássá váljon. – Ez a jövő útja!
A keleti liturgia ezzel az utolsó mondatával bocsátja el a hívőket: „Az Úr áldása reátok, az Ő kegyelmével és emberszeretetével, mindig…” E szép köszöntéssel, jókívánsággal búcsúzom én is.
Dr. Shubail Mohamed Eisa
muszlim hitoktató
Az átok az iszlámban azt jelenti, hogy valaki azt kívánja, hogy Isten távolítson el valaki mást az Ő kegyelméből. Annak ellenére, hogy vannak emberek, akik megérdemlik, hogy Isten átka legyen rajtuk, az iszlám megtiltja, hogy valaki elátkozzon egy másik embert vagy akár állatot is. Mohamed Próféta (béke legyen vele) azt mondta: „A hívő nem rágalmazó, se nem átkozódó, se nem szemtelenül beszélő, se nem ronda beszédű.” (at-Tirmidi). Egyszer kérték a Prófétától (béke legyen vele), hogy átkozza el ellenségeit, mire Mohamed Próféta (béke legyen vele) azt mondta: „Én bizony nem átkozónak küldettem, hanem könyörületként küldettem el.” (Muszlim)
Az iszlám azonban nem ismeri el és a babona kategóriájába sorolja azt átkot, amikor valaki valamilyen „rosszat” idéz elő egy személyek, vagy dolgok (tárgyak, helyek) kedvezőtlen alakulásában öltenek testet. Hiszen Isten engedélye nélkül az emberek nem képesek arra, hogy hasznot hajtsanak egy másik embernek, vagy hogy ártsanak neki, még akkor sem, ha mindannyian összefognak ezért. Mohamed Próféta (béke legyen vele) azt mondta: „S tudd meg, hogy ha az egész közösség összegyűlne azért, hogy hasznodra legyen valamiben, nem lesz hasznodra, csakis abban, amit Allah már megírt a részedre! S ha összegyűlnének azért, hogy károdra legyenek valamivel, nem válnak károdra, csakis azzal, amit Allah már megírt a részedre!” (at-Tirmidi)
A hívő embernek büszkén kell élnie ezen a világon, mert tudja, hogy egyedül Allah a valóságos birtoklója mindennek ebben a létben, csak egyedül Ő képes hasznot adni vagy kárt elhárítani. A döntésnek, a bölcsességnek, a hatalomnak és a vezetésnek egyedül Ő a birtokosa. Ez a bizonyosságon alapuló tudás teszi lehetővé, hogy Allahon kívül minden mást számításon kívül hagyjon, s szívében csak Allah szeretete és félése éljen, Allah teremtményei közül senki más előtt ne hajtson fejet. Allahon kívül semmiféle nagyság, hatalom nem készteti remegésre és alázatra.