Adni jó, adni kell. De mennyit?

A saját szerveit átültetésre felajánló brit nő esete kapcsán kérdeztük a világvallások képviselőit az adakozásról és az önfeláldozásról.

A konkrét kérdésünk így hangzott:

Létezik határ az adományozásban? Mennyire legyen önfeláldozó az ember?

(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)

Madhupati dász (Mérő Mátyás)
vaisnava (Krisna-hívő) lelkész

Az emberek anyagi helyzete jelentősen eltér. Vannak, akiknek mindenük megvan, és vannak, akiknek a puszta létfenntartás is folyamatos küzdelem. Ezek a különbségek korábbi tetteink visszahatásai.

A Bhagavad-gítából megtudhatjuk, hogy anyagi cselekedeteinket az anyagi természet három kötőereje: a jóság, a szenvedély és a tudatlanság hatása alatt végezzük, és ennek megfelelő visszahatást kapunk. Aki jótetteket végez, például segít a szegényeken, az még ebben az életben vagy egy következőkben jutalmat kap: jó születést, szép testet, gazdagságot. Aki önző, erőszakos vagy kegyetlen, az ennek megfelelő helyzetbe kerül: még ha emberi testet is kap, akkor is szegény, szerencsétlen lesz.

Az emberi élet célja azonban nem az, hogy a múltbeli tetteinkből eredő szerencsénket fényűzésre használjuk, hanem az, hogy helyrehozzuk kapcsolatunkat Istennel és visszamenjünk Hozzá. Vagyonunkat, lehetőségeinket ezért a leghelyesebb az Ő szolgálatában felhasználni, és magunk számára megelégedni a szükségleteink biztosításával. Az adományozásnak azonban nem kell odáig mennie, hogy saját fenntartásunkat, életünket veszélyeztesse.

Képek forrása: Thinkstock

Ha valakiben megvan a jótékonyságra való hajlandóság, érdemes megfontolnia, hogy ha a szenvedőknek csak az anyagi ínségét csillapítjuk, az olyan, mintha egy fuldoklónak csak a ruháját húznánk ki a vízből. Ha azonban a testi szenvedés enyhítése mellett segítünk neki Istennel való kapcsolata helyreállításában is, akkor igazán tettünk valamit érte.

A Krisna-hívők ezért az ételosztásuk során megszentelt, Istennek felajánlott ételeket osztanak és lelki segítséget is nyújtanak a rászorulóknak. Ezzel nem csak az éhséget csillapítják, hanem lelki fejlődéshez is segítik a nélkülözőket. Aki ezt a tevékenységet segíti például adományozással, az lelki tettet végez és maga is fejlődik a lelki életben.

Nagypál Szabolcs
római katolikus teológus

Az adományozás és az önföláldozás kérdéskörében is két közlekedési eszközt érdemes elkülöníteni: a nagy jármű és a kis jármű világát.

A nagy jármű tartja fönn a világ menetét, és a legtöbb ember ezen utazik. A nő és a férfi családot alapít, közösségbe, nemzetbe ágyazódik, és az adományozásainak természetességével közösséget vállal a társaival, felelősséget vállal a felebarátaiért: az államnak adót fizet, az Egyháznak is adózik, perselypénzt, fölajánlást, hagyatékot és adományt juttat. Alkalmibb formákban is segít: segélyszervezeteket támogat, különösen vészhelyzetek idején, a rászorulóknak pénzt ajánl föl. Mindezt viszont határok között: hiszen a családja, akik tőle függenek, a gyermekei, akik neki kiszolgáltatottak, az ő elsődleges felelősségi körébe tartoznak, nekik otthont, biztonságot és alapot kell teremtenie.

A kis jármű a keskeny úton halad, és csak kevesen férnek rá. Régebben, a középkori kereszténységben ezt magasabb rendű útnak tartották, és főszabályként próbálták beállítani. E jármű föladata nem az, hogy fönntartsa a világ menetét; sokkal inkább, hogy segítsen a tartalmának és az értelmének az elmélyítésében és a fölmutatásában. A remeték, a szerzetesek, az apácák az életüknek (és nem föltétlenül a haláluknak, mint a vértanúk esetében) az átadásával, föláldozásával igyekeznek megvalósítani az adományozást. Aki az élethivatásával kíván szolgálni, az szabadabban, teljesebben hadra fogható a lelki küzdelemben.

Az ember (és így a teste is) istenképmás: a kortárs tudomány lehetővé teszi, hogy testi bajba jutott embertársainkat a különböző testrészeinkkel is kisegítsük. Egy megható példa a baráti házaspár, ahol a feleség az egyik veséje fölajánlásával mentette meg vesebeteg férje életét. Sportot űzni ebből viszont már ellenhatékony volna: hiszen a saját egészségünk rombolása nyilvánvalóan minden további önföláldozást is lehetetlenné tenne.

Sulok Zoltán Szabolcs
muszlim hitoktató

Az iszlámban az adakozás kétféle lehet: az egyik a zakát, a másik a szadaka. A zakát az iszlám egyik pillére, amely vagyon nemenként azok meghatározott részét jelenti, amelyet meghatározott időben, az arra jogosultakra kell költeni, ahogy Allah parancsolta a Koránban. A zakát a gazdagokat érinti, hiszen a vagyon után kell megfizetni. E kötelesség elhanyagolása bűn, tagadása hitetlenség. Ezzel szemben a szadaka az önkéntes adakozást jelenti. Az iszlám minden embert adakozásra ösztönöz, hiszen az adakozás rengeteg előnnyel jár: kioltja Isten haragját, eltörli a bűnöket, meglágyítja az ember szívét, gyógyír testi és lelki bajokra.

Az iszlám minden dologban az egyensúlyra törekszik, így az adakozásnak vannak feltételei és határai is. A legfontosabb, hogy valaki csak a tisztán és törvényesen szerzett vagyonból adakozhat, ahogy Allah mondta a Koránban: „Ti hívők! Adakozzatok azokból a becses dolgokból, amit szereztetek, és abból, amit kihoztunk nektek a földből, és ne keressétek ki a rosszat belőle, hogy azt adakozzátok, amit saját magatoknak sem vennétek el, csak úgy, ha behunyjátok a szemeteket.” (2:267). Ez azt is jelenti, hogy az ember csak a jóval, a hibátlannal adakozhat, nem adakozhat abból, ami nem az övé (pl. megőrzésre rábízott dolgok), illetve nem adakozhat abból sem, amire másoknak is joga van (pl. nem adakozhatja el valaki teljes vagyonát úgy, hogy eltartottaira nem gondol), nem lehet olyan az adomány, ami veszélyezteti az életet, az egészséget vagy a testi épséget. Mohamed Próféta azt mondta: „Addig nem megy el egyik szolga sem az Ítélet Napon, amíg meg nem lesz kérdezve az életéről, hogy hogyan töltötte el; a tudásáról, hogy mit tett vele; a vagyonáról, hogy hogyan szerezte, és mire költötte; és a testéről, hogy mire használta fel.” (at-Tirmidi)

Végh József
buddhista tanító

Az önzetlenség Buddha legalapvetőbb tanítása, amelyet következetesen végig gondolt, és minden tekintetben e szerint élt. Tanításai az önzés és a ragaszkodás valóságnak megfelelő kezelését segítik. Ennek megszámlálhatatlanul sok oldala és szintje van. Így egy-egy állítását, már a buddhista hagyományokban is sokan félreértették, mert vagy szó szerint vettek, vagy nem a megfelelő összefüggésben látták.

Van egy példázat, amelyben az önzetlen herceg az éhes tigrisnek ajánlja fel a testét. Már Buddha idejében is egyértelmű volt, hogy nem vezetne sok jóra, ha mindenki így tenne. Folyamatosan figyelnünk kell és dönteni, hogyan tudjuk tetteink következményeit felvállalni. Buddha ehhez próbált megfelelő tudást adni, tanítványaiban olyan készségeket segített kialakítani, amelyek révén bölcs belátással tudták mérlegelni a lehetőségeiket. Azért, hogy tetteik következményeit ne csak a szenvedés beszűkítette tudat határozza meg, ami szinte mindig rossz döntéseink következménye.

Mivel életünk ezen a téren szinte szétválaszthatatlanul kapcsolódik a többi lény életéhez, a kérdés inkább az, hogy pontosan mennyi is a mi részünk, amiért a felelősséget rajtunk kívül senki más nem vállalhatja.

Ezt a belső, „erkölcsi” útmutatások figyelembe vételével tanulhatjuk meg. Ezek közül a legelső, hogy nem árthatunk sem magunknak, sem másoknak. Az éhes tigris példájában be kell látnunk, hogy milyen következményekkel jár az önfeláldozás. Ha ez másoknak árt, szenvedést okoz, akkor olyan lehetőséget kell keresnünk, amelyben ezt elkerülhetjük, egészében véve kevésbé ártunk.

Testünk, tudatunk hordozója, támaszaként felbecsülhetetlen érték, nem tékozolhatjuk csak úgy el, ahogyan máséról sem dönthetnünk helyette. Ilyen esetben mindig vele együtt kell elhatároznunk, mit teszünk. Ha hibázunk, tudjunk javítani, tanulni belőle.

Verő Tamás
rabbi

Az alapokat idézem ide, Maimonidész (Mose ben Máimon, Rámbám a középkor egyik legkiemelkedőbb gondolkodója volt 1138–1204) által elkészített listát, ami szerint több szintje van az adakozásnak, mindegyik egy fokkal jobb, mint az őt megelőző szint. Fordított sorrendben mutatom be a határokat.

1. Egyik legemelkedettebb szinten helyezkedik el az, amikor úgy adakozunk, hogy nem tudjuk, hogy pontosan ki kapta adományunkat és az, aki adományt kapott, nem tudja, hogy kitől. Azért, mert ez kizárólag mennyei célokat szolgál. Ez olyan, mint az “anonymus-alap” ami a Szentélyben volt. Itt a tehetősek titokban adhattak és a rászorulók titokban profitálhattak ebből. Manapság a jótékonysági szervezeteknek adott adományok hasonlítanak a legjobban ehhez a típusú adományozáshoz.
2. Ez alatti szinten helyezkedik el az adakozásnak az a szintje, amikor tudjuk, kinek adunk, de az, akinek adtunk, nem tudja, hogy kitől kapta az adományt. Bölcseink gyakran járták körbe a környéküket titokban és hagytak pénzt a szegényeknél.
3. Eggyel lejjebbi szinten az adakozásnak az a formája van, amikor az adakozó nem tudja, hogy kinek ad, de aki kapja az adományt, az tudja, hogy kitől kapta. Régi időkben a tehetősebbek aprópénzt szoktak varrni a kabátjaikba, majd azt a vállukra vetni, hogy a szegényebbek anélkül vehessék ki onnan az aprópénzt, hogy ne kelljen szégyenkezniük emiatt.
4. Ez alatt az a szint áll, amikor egy koldusnak a kezébe adjuk adományunkat, de még azelőtt, hogy ő megkérne minket erre.
5. Ez alatti szinten az áll, amikor azután adunk egy koldusnak pénzt, hogy ő megkért rá minket.
6. Eggyel alábbi szint az, amikor nem ad valaki eleget, de azt örömmel, mosolyogva adja.
7. A legalsó szint pedig az, amikor nem önként adakozik valaki.