Az ítélet: halál?

Vajon a vallások engedélyezik a halálbüntetést? Elképzelhető, hogy bizonyos esetekben kivégezhető valaki? Megváltoztak a régen hozott vallási törvények a halálbüntetéssel kapcsolatban, vagy van ahol a mai napig ugyanazok a szabályok élnek? Van olyan bűn, amiért halállal kell fizetni, vagy mindenkinek meg kell adni az esélyt, hogy jó útra térhessen?

Indiában egy nemi erőszaknak indult, végül egy diáklány halálával végződött bűncselekmény elkövetőinek halálra ítélésével kapcsolatban merült fel a világvallások képviselői felé intézett kérdésünk:

Van olyan eset az ön vallása szerint, amikor indokolt lehet a halálbüntetés?

(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)

Farkas Pál
buddhista tanító

A kérdés igen határozottan egyetlen szóval megválaszolható: nincs.

A válaszhoz a karma törvényének a Buddha tanítása szerinti értelmezését kell ismerni, mely szerint a karma, ami nem más, mint szándékos tett, feltétlenül meghozza gyümölcsét, és az eredmény éppen olyan minőségű lesz, mint a tett. Ki mint vet, úgy arat – fogalmazza meg ugyanezt a magyar közmondás. Tehát aki öl vagy másokat ölésre buzdít, nem kerülheti ki a következményeket, bár lehetséges, hogy a tett és az eredmény között hosszabb időtáv feszül.

A szerzetesek fegyelmi szabályzata nagyon pontosan írja le az emberi élet elvételének kritériumait: A gyilkosság tárgya egy emberi lény, beleértve a magzatot is, közvetlenül a fogantatástól egészen a halál pillanatáig. Ennek az emberi lénynek tudatosan, szándékosan és tervszerűen akarni a halálát, tisztán észlelve, hogy a személy egy emberi lény. Elpusztítására célszerű erőfeszítést tenni, melynek eredménye halál.

A Középhosszú beszédek gyűjteményének 61. szútrájában a Buddha bármilyen rossztett tiltását mindenki számára közérthetően így fogalmazta meg: akár testi, akár szóbeli, akár tudati tettet hajtunk végre, mindig mérlegeljük, „vezet-e az a cselekedet, melyet meg kívánok tenni, saját nyomorúságomra, vagy mások nyomorúságára, vagy valamennyiünk nyomorúságára, fájdalmas következményekkel, fájdalmas eredményekkel járó kedvezőtlen cselekedet-e az?” Ha igen, a jövőben nem szabad megtennünk, a jelenben nem szabad folytatnunk, ha pedig megtettük, meg kell bánnunk, és megfogadnunk, hogy tartózkodunk tőle a továbbiakban.

A világi buddhistákra érvényes öt fogadalom az élet megóvásának intelmével kezdődik: megfogadom, hogy tartózkodom élőlények pusztításától. Ez pedig az élet igenlése!

Oláh Miklós
görögkatolikus lelkész

A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) az egyház hivatalos álláspontjának és tanításának foglalata a következőket mondja erről:

„A közjó védelme követelményének megfelel az állam erőfeszítése annak érdekében, hogy az emberi jogokat és a polgári együttélés alapvető szabályait sértő magatartásformák terjedését megfékezze. A törvényes közhatalomnak joga és kötelessége a vétség súlyosságával arányos büntetés kiszabása. A büntetésnek elsősorban a bűn által okozott rendzavarás helyreállítása a célja. Amikor a büntetést a vétkes önként elfogadja, a büntetés engesztelő értelmet is nyer. A büntetés azonfelül, hogy védi a közrendet és óvja a személyek biztonságát, gyógyító célzatú is: amennyire lehetséges, hozzá kell járulnia a vétkes megjavulásához.

Az Egyház hagyományos tanítása — a tettes kilétének és felelősségének teljes bizonyítását föltételezve – nem zárja ki a halálbüntetéshez folyamodást olyan esetekben, amikor ez az egyetlen járható út az emberek életének hatékony megvédésére a jogtalan támadóval szemben.

Ha pedig a vérontás nélküli eszközök elegendők a támadó elleni védekezésre és a személyek biztonságának megőrzésére, a hatalom ezekre az eszközökre korlátozódjék, mert ezek jobban megfelelnek a közjó konkrét javainak és inkább összhangban állnak az emberi személy méltóságával.

Napjainkban ugyanis, mivel az állam olyan lehetőségekkel rendelkezik, melyekkel hatékonyan tudja büntetni a bűntényt, ártalmatlanná téve elkövetőjét, anélkül, hogy véglegesen megfosztaná a jobbulás lehetőségétől, a tettes kivégzésének szükséges volta, immár nagyon ritka, ha egyáltalán előfordul”.

Ezt hirdeti II. János Pál pápa is az „Evangelium Vitae” c. enciklikájában. (56. p.)

Radnóti Zoltán
rabbi

Hogy a témát megfelelő módon tudjuk tárgyalni, tudnunk kell, hogy a zsidóság alapvető törvénykönyvének a Tórának két szintje van: az Írott Tan (Mózes 5 könyve) és a Szóbeli Tan (pl. Talmud).

Tény, hogy a Tórában a halálbüntetés kiszabásának lehetősége több helyen és több módon is előfordul – ám csak a Talmud részletezi ennek milyenségét és hogyanságát. Olyannyira, hogy a szóbeli hagyomány megértése nélkül lehetetlen megérteni magukat a tórai törvényeket is.

A bűn és a büntetés definíciója Mózestől indulva a középkori kodifikátorokig lényeges változásokon ment keresztül.
A Tórában szereplő halálos vétkek nagy részének ma már nincs is relevanciája. Ilyen például a halott idézés és jóslás; vérfertőzés és fajtalankodás; házasságtörés; szülők bántalmazása; Istenkáromlás; bálványimádás; gyermekáldozás; hamis prófétálás; prostitúció; szombati munka stb.

A kommentárirodalom egyik érdekes újítása, hogy a rabbik adtak egy másodlagos értelmet is a „halálos ítéletnek”, illetve a „kiirtás” büntetésnek: Istenre bízzák a büntetést és a végrehajtását. Azaz ezeket kivonták a világi bíróság köréből, mondván, hogy az pl. Örökkévaló küld majd a vétkesre valamilyen betegséget.

Ez a rabbinikus interpretáció közvetve már arra utal, hogy a bölcsek halálbüntetés tényleges megszüntetésére törekedtek, ám a Tórát nem írhatták felül, de párhuzamosan a Talmud bölcsei különböző jogi szabályzásokkal (pl. tanúk kikérdezésének bonyolultsága) szinte lehetetlenné tették, hogy bárkit is halálra lehessen ítélni. A rabbik fokozatosan hátrálnak ki a halálos ítéletek és annak felelőssége alól, hogy ne adj’ Isten, egy ártatlant ítéljenek el. Maga a Talmud is mondja, hogy ha egy bíróság (amely egyébként 23 tagú volt), hét esztendő alatt hozott egy halálos ítéletet, akkor véreskezű bíróságnak nevezték őket.

Láthatjuk, hogy a vallásjog – a Tórai alapokról kiindulva – odáig jutott, hogy határozottan a halálbüntetés ellen lép fel, hiszen a tórai büntetések célja nem más, mint elijeszteni a vétkeseket a bűnismétléstől, és ez által megakadályozni a további vétkek elkövetését.

Végül megjegyezném, hogy a modernkori Izrael állam jogrendszerében továbbra is megtalálható a halálbüntetés lehetősége, de mindeddig csak egyszer, – 1962-ben – Adolf Eichmann esetében alkalmazták.

Sulok Zoltán Szabolcs
muszlim hitoktató

A Saria (iszlám vallásjog) fő célja a következő dolgok védelme: 1. élet, 2. értelem, 3. vallás, 4. vagyon és 5. leszármazás. E védelem minden emberre kiterjed, származásától vagy vallásától függetlenül, s minden embernek egyéni és kollektív kötelessége e dolgok tiszteletben tartása, védelme, helyreállítása és/vagy kiegyenlítése.

Ennek alapján az iszlám vallásjog kiemelten foglalkozik azokkal az esetekkel, amikor valaki gondatlanságból vagy szándékosan sérelmet okoz embertársainak vagy romlást okoz a földön az öt említett dolog valamelyikében. Ha az elkövetett sérelem szándékos, visszafordíthatatlan, nem állítható helyre, akkor következik a kiegyenlítés törvénye, ami minősített bűntettek (pl. gyilkosság, nemi erőszak, útonállás) esetén halálbüntetés kiszabása is lehet. Erről azt mondja Isten a Koránban: „S a kiegyenlítés törvényében élet van számotokra, ó értelemmel bírók, hátha istenfélők lesztek.” (2:179) A kiegyenlítésben a megtorlás mellett elrettentés is van, ami a társadalom becsületes és az emberi együttélés szabályait tiszteletben tartó többsége számára biztonságot és védelmet jelent.

Ugyanakkor az iszlámban tilos az önbíráskodás. Minden büntetést csak bíróság szabhat ki, a megfelelő bizonyítási eljárás lefolytatása után, ahol az irányelv az igazság kiderítése, hiszen Allah azt mondja: „Allah nem akarja, hogy bármelyik teremtményével is igazságtalanság történjék.” (Korán 3:108) Ezért, ha a bírósági eljárás során bármiféle kétség merül fel a vádlott bűnösségét illetően, nem lehet ítéletet hozni vagy a korábban meghozott ítéletet nem szabad végrehajtani, hiszen egy ártatlan ember megbüntetése szintén visszafordíthatatlan következményekkel járhat.

Tornóczky Gusztáv József
hindu/vaisnava (Krisna-hívő) oktató

A hinduizmus vallása a védikus szentírásokon alapul, ezen írások egy része az emberi társadalom életével kapcsolatos elveket – beleértve a mai kor szerint értendő polgári pereket és büntetőjogi eljárásokat – tárgyalja. Ezen írások közül a legfontosabb a Manu-szamhitá. A mű nagy része az emberek egymással való helyes viszonyulásával foglalkozik, kisebb része a konfliktuskezeléssel és büntetésekkel. A halálbüntetés ítélete megengedett volt a társadalom azon tagjaival szemben, akik agresszornak számítanak. Agresszornak számított, ha valaki halálos fegyverrel támadott embertársára, felgyújtotta a másik házát, más feleségével becstelen volt és még több más eset. Az Indiában aktuálisan történt erőszakos cselekmény és annak női áldozatával történtek, aki belehalt sérüléseibe, egyértelműen halálbüntetést vont maga után.

A társadalmi igazságszolgáltatásra / bíráskodásra vonatkozó szentírások tehát bizonyos esetekben előírják a halálbüntetést a társadalom rendjének fenntartása és a békés polgárok védelme érdekében. A hindu lelkiséget hangsúlyozó írások ugyanakkor türelemre, kegyelemre és megbocsátásra ösztönözik a hívőt, ezért a társadalmi gyakorlattól eltérően a bűnösöket is igyekeznek ezek az írások a “jó útra” téríteni az Istennel és embertársainkkal való kiengesztelődés és jámbor cselekedetek végzésére ösztönzés által. Erre egy példa a Srímad Bhágavatam 1. énekében található, ahol egy gyermekgyilkos életét kímélik meg méltányossági alapon, mert a megölt gyermekek vallásos édesanyja kéri a bírákat, hogy ne öljék meg gyermekei gyilkosát, mert nem akarja, hogy úgy szenvedjen a bűnös édesanyja, ahogy ő most gyermekei elvesztését gyászolva. Mindez Krisna jelenlétében történt, aki jóváhagyta a halálos ítélet enyhítését – így az elkövető más büntetést kapott.