A bolygónkon megtalált legősibb (4,4 milliárd éves) földdarabról szóló hír kapcsán kérdeztük a világvallások képviselőit:
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Mézes Zsolt László
evangélikus lelkész
A kérdés számomra az időről szól, az idő mibenlétéről, az idő keresztény fogalmak szerinti megközelíthetőségéről. Rengeteg csodája van ugyanis a világnak, de ehhez nem kell 4,4 milliárd évet, vagy még többet visszamennünk, mert ha következetesen végiggondoljuk, azt is nehéz megmagyarázni, hogy mi az elmúlt pillanat természete, mi az idő valójában…
Jelen korlátok között – két-három bekezdésben – a következő mondható: Az ember állapotának három jól körvonalazható minőségét találjuk a Szentírásban, melyeknek időbeli vonatkozásai is vannak, lineáris értelemben múlt, jelen és jövő viszonylatában. Az eredeti épség állapota, vagyis a paradicsomi állapot, amelyről a Teremtéstörténet beszél, a múlthoz kötődik. Ezt követően, a bűnbeesés révén, bukott természeti állapotba került az ember, amely a jelenben tapasztalható legintenzívebben. A végső állapot Isten terve szerint az üdvösség állapota, amely a jövőhöz köthető.
Ebből is látszik, hogy az idő, töredezett minőségében, történelemként, csak a bukott állapotnak sajátja olyképpen, ahogy mi azt tapasztaljuk. A bűnbeeséssel az ember elveszítette közvetlen kapcsolatát az örökkévalóval, belezuhant az időbe, a testi lét fájdalmas korlátozottságába.
A kérdés tehát arra kell, ösztönözzön minket – ha a vallás, mint re-ligio, mint visszakötés, az eredeti állapothoz visszavezető út területén keressük megválaszolását – hogy ez az állapot esszenciálisan nem a múlt töredezettségében és nem a jövő virtuális mivoltában rejlik, hanem legközelebb hozzá a jelen pillanat valósága áll. Mert ez a kapu múlt és jövő felé. Innen teszem fel a kérdést, ide érkezhet meg a válasz is a 4,4 milliárd évről, de az előző pillanat létezésének felfoghatatlan csodájáról is.
Radnóti Zoltán
rabbi
Az egész világ megteremtése és a világ kora, a zsidó hagyomány szerint szinte teljesen lényegtelen tény, mert mindez csak „eszköz” a Fennvaló kezében.
Ami judaizmusban óriási szereppel bír: az ember megteremtése.
Az ember teremtésének a napja oly annyira hangsúlyos, hogy a zsidó naptárrendszer, az évek és a hónapok erre épülnek, azaz minden az ember teremtése alá van rendelve.
Miért nem foglalkozunk ilyen mélyrehatóan a minket körülvevő világ titkaival? Mert a judaizmus alapvetése szerint a világ tökéletes (mivel Isten teremtette), és a teremtett ember lelke tiszta (mivel Isten teremtette).
Mielőtt Isten megteremtette volna ezt a csodálatos világot, amiben élünk, előtte ez a „világ” teljesen üres volt, semmi nem volt benne csak fénytelenség és üresség (tohu vavohu).
Mindemellett a zsidó hagyomány szerint volt egy idea, ami önmaga az Isten: a Tökéletesség, és kész volt egy tökéletes világ leírása. Isten ezt az elvet „Tanítás”-nak, azaz héberül Tórának nevezte.
Az Örökkévaló akart egy szép világot a Tóra köré, amiben vannak élettelen tárgyak és élőlények és amiben végül ott lesz az ember is, hogy mindezeket csodálja, szeresse és velük együtt éljen. Ez a tökéletes élet receptje és a világ minden szegmense csakis ezért lett megteremtve.
A zsidó vallásban a tettek által lehet közeledni az Örökkévalóhoz, és ebben segít nekünk a teremtés titokzatos folyamata és az a teremtett világ, ami körbe vesz bennünket. Isten azt akarta, hogy kényelmes és kellemes legyen megtartani azt az ideát, amit ő megteremtett és ami valójában ő önmaga.
Azaz az egész teremtés, – minden részével – arról szól, hogy a Tóra köré teremtett világ segítsen mind a zsidó népnek, (amelyik átvette tőle ezt a könyvet majd átadta a világnak), mind az egész világnak, hogy mi mindannyian megtarthassuk azokat a parancsolatokat, amelyek ebben a szent könyvben le vannak írva.
Minden ez alá az elv alá lett rendelve. Még ezek az ősi, piciny kavicsok is.
Sivaráma Swami
vaisnava (Krisna-hívő) vezető lelkész
India ősi szentírásaihoz tartoznak a Puránák, melyek az univerzum őstörténetéről írnak. A Puránák időszemlélete ciklikus, ami azt jelenti, hogy egy időciklus vége magában hordozza egy új időintervallum kezdetét. Ezt a ciklikusságot figyelhetjük meg pl. a nappalok és az éjszakák vagy az évszakok váltakozásában. Univerzális törvény tehát, hogy az aktivitást mindig passzivitás követi. A Bhágavata Purána szerint az anyagi univerzum létének ideje véges, s 4 évszak ismétlődik benne, melyeket júgáknak vagy történelmi korszakoknak neveznek.
A Szatya-júga vagyis az Aranykor a tavasznak felel meg. Ebben a korszakban az embereket az erkölcsi tisztaság, lemondás, könyörületesség és igazmondás jellemzi. A bűnnek nyoma sincs. A nyárhoz hasonlítják a Trétá-júgát, az Ezüstkort, melyben megjelenik a bűn, s csökkennek a jó tulajdonságok. A Dvápara-júgában (Bronzkor, az ősz megfelelője) tovább hanyatlik a vallásosság és az erkölcsösség, majd bekövetkezik a tél, a Kali-júga, azaz a Vaskorszak. A Kali-júgát tengernyi küzdelem, félreértés, tudatlanság, vallástalanság jellemzi, s fokozatosan megjelenik a bűn minden formája. A négy nagy korszak 1000 köre alkotja Brahmának, az univerzum teremtőjének egy nappalát, amely földi időszámítás szerint 4 milliárd 320 millió évig tart. Ugyanilyen hosszú Brahmának egy éjszakája, mely idő alatt az univerzum kipiheni tevékenységét és a különböző bolygókat benépesítő élőlények mély álomba merülnek az Úr Visnu gigantikus testébe húzódva. Mivel a lelkek Isten parányi részei, örökkévalóan léteznek lelki formájukban, csakis az anyagi testük van kitéve az efféle megsemmisülésnek.
A Bhágavata Purána számításai szerint Brahmá élete 311 trillió 40 milliárd földi évnek felel meg. Bármilyen hosszú ideig is éljen Brahmá, az anyagi univerzumban még ő sem kerülheti el a születést, öregkort, betegséget és a halált. Jelenleg Kali korszakának 5116. évében tartunk, s 4,4 milliárd évvel ezelőtt pont Brahmá egy éjszakája zajlott, vagyis az élőlények és valamennyi bolygó megnyilvánulatlan állapotban volt.
Sulok Zoltán Szabolcs
muszlim hitoktató
Az iszlám vallás szerint a teremtés történetének, folyamatának jelentős része a rejtett dolgokhoz tartozik. E dolgokról szerezhetünk ugyan részleges ismeretet az élő és élettelen teremtmények vizsgálatával, illetve Isten kinyilatkoztatásából.
A Koránban a teremtés történetéről szóló részek alapvetően két funkciót töltenek be: egyrészt a helyes hitre hívják az embereket, azaz tudatják velük, hogy Isten egyedül teremtette a világegyetemet, Ő egyedül tartja fenn azt és Hozzá lesz a visszatérés az Ítélet Napján. Másrészt ezek a részek felhívják az ember figyelmét arra, hogy a teremtésben, a teremtett világban olyan jelek vannak az emberek számára, amelyek Istenhez, a hithez vezetik őt.
Ugyanakkor a Koránban Isten nem nyilatkoztatta ki a teremtés pontos idejét, hiszen – a Koránban megjelenő sok más történethez hasonlóan – nem a teremtés ideje a fontos, hanem a teremtésben rejlő tanulságok, bölcsességek és az emberre rótt kötelességek, amelyekkel Teremtőjének tartozik. A Koránban a világegyetem teremtéséről szóló részek összhangban vannak a tudományos vizsgálatok eredményeivel, de nem engednek következtetni a Föld korára, illetve a teremtés ideje sem határozható meg ezekből. Ugyanez jellemzi a teremtett világ végéről szóló Korán részeket. Nem tudjuk, hogy mikor következik be az Ítélet Napja, de tudjuk azt, hogy ha eljön és közben az ember szándékában áll jó tenni, akkor tegye meg, ahogyan Mohamed Próféta (béke legyen vele) mondta: „Ha bekövetkezik az Óra, miközben egyikőtök kezében egy pálmafa csemete van és el tudja ültetni mielőtt vége lesz [a világnak], akkor ültesse el!” (szahihul-dzsámi)
Tény, hogy Allah akkor teremtette az embert, amikor Föld már „kész” volt (Korán 2:30). S az is tény, hogy a kinyilatkoztatás, az emberiség számára előírt életvezetési kódex, vagyis az Egyetlen Istenbe vetett hit, Isten igaz vallása, az első ember teremtése óta jelen van a világban (Korán 2:28-39).
Végh József
buddhista tanító
A buddhista világkép indai gyökerei később más kultúrák elképzeléseivel egyesültek. Buddha számára mellékes volt külső környezetünk múltbeli állapota. A belső utat tanította, amelyet csak a mindig éppen adott pillanat jelen-idejében lehet végigjárni. Mégis foglalkozott a gondolattal, mert tanítványai időnként erről is kérdezték. Először kijelentette, hogy olyan kérdésekről, mint pl. a „véges-e a világ, vagy végtelen”, nem érdemes beszélni. Azért sem szabad ezekre a szót vesztegetni, mert ha belebonyolódunk, olyan szinten nem tudunk majd megelégedni a kapott válaszokkal, hogy fizikailag is belebetegedhetünk.
Majd amikor újra megkérdezték, azt hangsúlyozta, hogy a korábban elkövetett tetteink, vagyis minden előttünk élt élőlény és a mi eddigi cselekedeteink formálták az aktuális környezetünket olyanná, amilyen. Ezt kozmikus méretekben kell elképzelni, mert maga a világ is ennek az energiának hatására jön létre. Ez a lények testi, szóbeli és tudati tetteinek az eredője. Másrészt a tudat teremtő ereje is nagyon fontos szerepet játszik ebben a folyamatban.
A tettet és következményét a tudat mozgatja. Az anyagi világ ennek a lenyomata. Arról megoszlanak a későbbi vélemények, hogy milyen módon és milyen arányban zajlik ez a kölcsönhatás. A legegyszerűbb a középutas megközelítést elképzelni, amelyben a külvilág és a tudat kapcsolatában a tudat az aktív, aki az első mozdulatot megteszi. Ő ragadja meg, kezdi el használni a tárgyát. Ez a jelenség már a baktériumok és vírusok szintjén is megjelenik. A vírusok szándéka, hogy a környezetük erre alkalmas egyedét saját maguk sokszorosítására késztessék. De ugyanígy a csillagokat és a bolygókat is felfoghatjuk egy adott szándék érvényesülésének. Földünk állapota is a vele kapcsolatban álló összes lény tetteinek az eredménye.
Annyiban tudhatunk erről, amennyiben képesek vagyunk tudatosítani, vagy egyszerűen csak valamit érezni ebből a sok, a jelen pillanatban érvényesülő hatásból. Ez egyfelől olyan, mint a nyomolvasás, másrészt, mint amiről a kvantumfizikusok beszélnek, hogy miként hatnak kölcsönösen egymásra a kísérletben résztvevő tényezők. Egyszerűbben fogalmazva, megfigyelhetjük azt is, hogyan változtatja meg életünket az a tény, hogy megismerhettük a múltnak, az itt és most-hoz vezető útnak egy eddig ismeretlen darabját és foglalkozhatunk a „nyom”-mal is. Ám a hangsúly ez esetben sem a régi tárgyon van, hanem a változás folyamatán, amely egyformán fényt vet a múltra, és a jövőre is, így erősíti meg az éppen aktuális helyünket.